A populizmus egy rém problematikus, nehezen definiálható jelenség. Sokan próbálkoznak a meghatározásával, és sok joggal populistaként dekódolt politikáról (párt, politikus, politikai kultúra stb.) látszik látványosan, mennyire elválik a többitől tartalomban, időben vagy térben. A populizmus vitamentes azonosítását némiképp megnehezíti, hogy hagyományosan a populisták nem szokták magukat annak vallani, sőt, a köznapi szóhasználatban inkább megbélyegző mint elemző értelemben használják.

Mindezen problémák ellenére a populista politikáról elég széles irodalom van, és meglehetősen jól megfoghatók a megjelenési formái, különösen kialakult demokráciákban. Ezért is meglepő, hogy Magyarországon leginkább a szegény népet anyagi javakkal csalogató, drága ígéreteket tevő politikai fogás értelemben használják a populizmust, ami ugyan egy lehetséges értelme a kifejezésnek, de szegényes. Az egyik meghatározó élményem volt a magyar ugar reménytelenségével kapcsolatosan, amikor nézhettem a közszolgálat televízióban, amint szegény Debreczeni (akinek semmi dolga nem volt egyébként ott a regnáló miniszterelnökkel fenntartott szoros viszonya miatt - NB a műsor egész jó volt) bizonyos olvasottsággal a háttérben megállapította, hogy a fidesz aktuális politikai irányvonala genuin populista politika, mire a beszélgető partnerei a magyar politikai elemzői kar általános állapotára is szomorú fényt vetve lehurrogták, valószínűleg azzal a meggyőződéssel, hogy az ilyesmi nem elemzői, hanem politikai álláspont. Na de engem hála az égnek ilyen problémák nem akadályoznak, mert a címben szereplő urak büszkén populistának vallják magukat, ebben az értelemben ritkaságnak számítanak az európai politikában.

Na de milyen értelemben használom én itt a "populista pozíció" kifejezést, merülhet fel joggal. Nem próbálnék nekifogni a populizmus általános ívű definíciójának. A hagyományos jobboldali populizmus két esetéről beszélek, amelyeknek fő jellemzői a népre hivatkozás, elitellenesség és némi összefonódás rasszista, nacionalista, xenofób eszmékkel. Azért beszélek populista pozícióról, mert szűken egy populista retorikai/stratégiai fogásra szeretném felhívni a figyelmet két, szerintem összevethető példa alapján. Soini és Orbán összehasonlítása egyáltalán nem abszurd, nagyon hasonlóan beszélnek arról, hogy ők a népet képviselik az "okosokkal" szemben, akik elefántcsonttoronyba zárkózva elidegenedtek a valódi problémákról. Az elitellenes hangnem persze Soini esetében is hamis, hiszen jól kereső, magasan képzett, kimondottan intelligens figuráról van szó, aki örök életében profi politikus volt. Orbán a kelet-európai oligarcha viszont kimondottan röhejes ebben a pózban.

Soinival kezdve, neki a görög ügyben sikerült elfoglalnia egy olyan pozíciót, amiből "mindig igaza van" (a fiatalabbak erre már nem emlékeznek, de az áldott emlékű Torgyán Józsefről volt az a vidéki középosztály emblematikus véleménye, hogy "megmondja az igazat", vagy egyszerűbben, hogy "igaza van"). Soini nagy hévvel és némi sértődött felsőbbséggel tudta kezdettől fogva magyarázni, hogy az euró egy halálra ítélt projekt, ezért a görögöknek adott pénz részben felesleges, részben nem old meg semmit. Kidobott pénz.

Miért is végtelenül hálás ez az álláspont?

Elsőként azért, mert egy viszonylag bonyolult kérdésről állítja azt, hogy valójában egyszerű. Miközben a legfőbb politikai ellenfél, a szociáldemokraták vezetője pénzügyminiszterként izzadt azon, hogy egy értelmes és képviselhető álláspontot rakjon össze a görögök megsegítéséről, egy kézlegyintéssel el lehetett intézni az egészet. A politikai ellenfél egyszerű, világos kérdésekre csak mindenféle értelmetlen, következetlen habogással válaszol, miközben az ügy valójában teljesen tiszta. Ki kell dobni az eurót, azt jónapot.

Másodrészt ugyan az euró elhibázottságáról vagy célszerűségéről lehet értelmes vitát folytatni, de erről az alapról komoly politikai álláspontot kialakítani nem nagyon. Az euró ugyanis realitás, és persze fel lehet számolni, de ez néhány fejcsóválásnál talán összetettebb feladat, vagyis a valós politikai vitán valójában kívül esik. Lehet okosakat mondani arról, mi lenne, ha nem kelne fel a nap, de aki valós problémákkal akar foglalkozni, az kénytelen számolni annak realitásával, hogy fel fog kelni. Egyszóval Soini ezzel úgy foglal el népszerű álláspontot, hogy nem kell azzal bajlódnia, hogy a pozíciójának bármiféle érvényessége legyen.

Mert hát ez lényegében mégiscsak azt mondja, hogy a görögök menjenek a picsába, ami egy relatíve népszerű álláspont Finnországban. Érvelhetünk éppen azzal, hogy ha valaki esetleg ki akarja rángatni az uniót a gazdasági krízisből, akkor muszáj valamilyen megoldást találnia (tehát a görögöket valójában nem lehet elküldeni a picsába), de ugye egy finn ellenzéki vezetőnek, aki szereti az uniós vezetők tehetetlenségén köszörülni a nyelvét, nem kell feltétlenül ilyen apróságokkal foglalkoznia.

Jellemzője tehát még ennek az álláspontnak, hogy alapvetően felelőtlen. Mondhatnám, hogy máséval veri a csalánt. Tudniillik olyan problémára ajánl egyszerű megoldást, amit valójában nem neki kell megoldania. Színleg alternatív megoldással lép fel, de valójában az álláspontjával a problémán és az arról szóló valós diskurzuson kívülre lép.

A haszna azonban egyértelműen az, hogy viszonylag hosszú kifutású problémáról van szó, amelynek során fel lehet építeni azt a narratívát, hogy én már eleve ezt mondtam. Az eurókrízis nyilvánvalóan egy olyan súlyú probléma, ami nem oldódik meg hamar, és nem is valószínű, hogy konkrétan, az uniós testületek valamelyikének egy bizonyos intézkedéséhez kapcsolódóan oldódik meg, ráadásul nyom nélkül. Ergo bárhányszor lehet azt mondani, hogy egy aktuális kompromisszum nem fog megfelelő eredményt hozni, és hogy amúgy is reménytelen az egész, hiszen az euró egy rossz projekt, és a görögök különben sem akarják megoldani a saját problémájukat. S mivel a görög válság természetét tekintve válság, bizony, lesznek folyamatosan megnyilvánulásai, amelyek mind egyenként kiváló alkalmat nyújtanak a narratíva erősítésére. Ahogy Besenyő Pista bácsi mondaná, annyiszor van igazam, ahányszor akarom. És hát megoldották az euró problémáit? Nem. Na ugye! Lettek további görög csomagok? Lettek. Ott is igazam van. Ebben az értelemben ez a populista retorikai eszköz hasonlóan működik mint a sztereotípia. A felületes szemlélő (amilyen manapság a sajtó pl.) számára tűnhet úgy, hogy minden egyes példa - függetlenül attól, hogy valójában logikailag-tartalmilag vonatkoztatható-e rá - erősíti a narratívát.

Ragozható tovább, de remélem, érthető amit mondok.

Orbán Viktor görög válsága természetesen a menekültügy. Összehasonlíthatatlanul nagyobb apparátust tud megmozgatni mint Soini ezek alatt az évek alatt, de összes elemében emlékeztet a fent leírtakra.

Miért is "jó" ez? Pont azok miatt, amik Soininak jók voltak a görögökkel kapcsolatosan.

Orbán Viktor lényegében azt mondja, hogy a menekültek menjenek a picsába. Orbán Viktor persze mond mindenfélét függően attól, hogy éppen kivel beszél, de a pozíció, amit elfoglal az lényegében ez. (Lehet azt mondani, hogy Orbán Viktor mást mond, ahogy azt is lehet mondani, hogy az elefánt füle repülés közben szépen, ütemesen lengedez. Itt most helyhiány miatt egyikkel sem foglalkoznék.)

Ez egy egyszerű válasz egy rendkívül összetett problémára. És persze ahhoz képest, aki megpróbál különböző szempontokat érvényesíteni, működőképes megoldást kidolgozni, ahhoz képest végtelenül tisztának és világosnak tűnhet fel. A magyar kormány propagandagépezete ezért teljes erőből igyekszik összemosni a menekült és a bevándorló státusza közötti különbséget, aminek eredményeként a magyar diskurzus valójában nyomokban sem emlékeztet az európai diskurzusra, amire állítólag megoldást kínál. De nem is feladata, hogy megoldást kínáljon.

Ugyanis a menekülthullám kezeléséről, általában a bevándorlásról, és mindazokról a kihívásokról, amit az ilyesmi a szabad mozgás európai eszméje és gyakorlata irányában támaszt, lehet és muszáj értelmes vitát folytatni. Ha valaki ezen kívül helyezkedik (jelen esetben azzal, hogy a migráció létjogosultságát vitatja), azzal ugyan kimarad a probléma megoldásából - mert erre nem lehet közös európai politikát alapozni -, de rendkívül hosszan tartó alapot teremt magának arra, hogy "már megint igaza legyen".

Orbán projektje két dologgal van megfejelve ahhoz képest, amit Soinival kapcsolatban látunk, az egyik a sokkal erősebb xenofób elem, a másik a lehetőségek tárháza, ti. a NER atyjaként összehasonlíthatatlanul szélesebb lehetőségei vannak a retorikai/stratégiai technika végigvitelére. Ennek két következménye van. A xenofób hülyeségek hangoztatásával részben el lehet érni, hogy hasonló pozícióban lévő európai politikus nem fog azonos álláspontra helyezkedni (tehát ha valaki esetleg felébredne, akkor se nagyon fog annyira igaza lenni, mint Orbánnak), részben a görögellenes érzelmeknél sokkalta erősebb, zsigeri félelmeken alapuló érzéseket lehet manipulálni és bevonni. Az állami propagandagépezet lényegében korlátlan lehetőségeket teremtett a bevándorlásellenes duma minden lehetséges árnyalatának folyamatos sulykolására  (amelynek következtében a magyar mainstream és az európai marginális csoportok között vicces híd nyílt meg: nem véletlen, hogy különböző értelmiségi hátterű magyar ismerőseim - némiképp aszimmetrikus módon - mint az igazság legvégső manifesztációját, teljesen obskurus brit szélsőjobboldali csoportok "híreit" osztják meg bőszen a közösségi oldalakon). Orbán magyar miniszterelnökként viszont az európai porondon tudta magát beleásni a populista pozícióba.

De attól még, hogy egy uniós miniszterelnök képviseli, attól még az uniós szerkezetek miatt ez egy ugyanolyan szabadon felelőtlen álláspont, mint ami Soininak állt ellenzéki pártelnökként.

Orbán azt mondja, hogy mindenkit haza kell küldeni. Ennek viszont az égegyadta világon semmi értelme nincsen. A Magyarországon komoly propagandabefektetéssel előállított párhuzamos valóságban a menekültek és bevándorlók betegséget terjesztő, katonai kiképzésben részesült, nemzetközi összeesküvések eredményeként útnak indított, egységes, gonosz szándékok vezérelte, veszélyes tömeg, akiknek egyetlen céljuk az európai kultúra legyalulása. Na most a párhuzamos valóságokban ezt nem így tudják. Bármely komolyan vehető nyugati diskurzus a dolog természeténél fogva különbséget tesz menekült és bevándorló között. Teljes képtelenség az előbbieket egy kalap alá venni az utóbbiakkal jogi értelemben. Gyakorló jogállamokban továbbá nincsenek meg a feltételei annak, hogy mindenkit hazaküldjenek. Egész egyszerűen azért, mert mindenféle eljárásjogi akadályai vannak az ilyesminek. Mindezek miatt Orbán Viktor álláspontja természetesen lehetetlen álláspont, és valójában kívül helyezi magát a probléma megoldásáról szóló diskurzuson. Az, hogy ki mindenki fogjon össze ki mindenkivel, miközben mi nem vagyunk hajlandók tevékenyen részt venni a helyzet kezelésében, nem megoldási javaslat, egyszerűen a máséval csalánverés kreatív alkalmazása.

Orbán szempontjából az ügy egészen hihetetlenül hálás, hiszen senki, aki komolyan kezelni akarja a problémát, nem helyezkedhet valójában erre az álláspontra, és ez végtelen Besenyő Pista-i potenciált kölcsönöz a pozíciónak.

A szélsőséges pozíció korai elfoglalása azzal jár, hogy ha valaki bár esetleg tartalmilag különböző, de valamilyen korlátozásra utaló véleményt fogalmaz meg, akkor élesedik a narratívába épített "én megmondtam" opció. Igaz ugyan, hogy pl. a menekültek feltétel nélküli visszafordítása az uniós határoktól tartalmilag gyökeresen különbözik a bevándorlás valamilyen szintű korlátozásától, de ki vesződik ilyen szubtilis dolgokkal. Ráadásul a narratíva végtelenül kényelmes módon úgy van felépítve, hogy nemcsak a menekültügyet és a bevándorlást mossuk össze egymással, hanem ehhez sikerült a nyugati szélsőjobbot követve becsatornázni a terrorizmust és az együttélésből fakadó konfliktusokat. Mintha társadalmi konfliktusok nem lennének bevándorlás nélkül. Nem véletlenül igyekszik a kormánypárti propagandagépezet osztani a sokszor minden elemében hamis híreket arról, hogy milyen terrorcselekményeket követnek el bevándorlók Nyugat- és Észak-Európában, hogy hány százezer svéd nőt erőszakoltak meg menekültek/bevándorlók/színesbőrűek. Besenyői értelemben ez mind azt jelenti, hogy a főnöknek igaza van. Ennek ugyan logikailag vajmi kevés értelme van, de retorikailag működik. És mivel az európai országok többségében jelentős bevándorolt kisebbségek élnek, teljes képtelenség azt mondani, hogy ezeknek nem kellene ott lenniük. Orbán Besenyő Viktornak tehát úgy lehet folyamatosan igaza a következő párszáz évben, hogy lehetetlen a koncepció validitását ellenőrizni. Sosem fogjuk megtudni, hogy azok a konfliktusok, amelyeknek bevándorlók részesei, azok akkor is lennének-e, ha Európában csak fehér bőrű keresztények élnének, ahogy Orbán szeretné.

Mi következik mindebből? Egyrészt az, hogy Magyarországon valószínűleg Orbánnak most már mindig "igaza lesz", és ha nem lett volna a magyarországi politikai diskurzus halott, akkor ez a racionális vita lehetőségének is a végét jelentené. A jelen állapotban ennek ebből a szempontból - sajnos - kevés a jelentősége. Hogy a  populista pozíció csak felelősség nélkül tartható fent, azt szépen mutatja Soini esete, aki szépen csendben beállt a negyedik görög csomag mögé külügyminiszterként. Izgalmas dolog azt mondani, hogy a görögök menjenek a picsába, de egy eurótag kormányzat számára nehezen vihető. Nyilván Soini is szétverhetné a finn kormányt, az eurózónát és bevezettethetné a rubelt Finnországban - ha lenne hozzá potenciálja és kedve -, de jól látszik, hogy a populista pozíció igazán a partvonalról gyümölcsöző. Ennyire is kéne komolyan venni.