Az utóbbi hetek eseményei valószínűleg azok számára is világossá tették, hogy a fideszes választási rendszer súlyosan alkalmatlan a választói akarat leképezésére, akik esetleg a korábbiakban nem foglalkoztak a kérdéssel. Nagyon kevéssé világos , hogy a vasárnapi választás után milyen helyzetben lesz az ország, de legalábbis elvi szinten van esély arra, hogy olyan konstelláció alakul ki, amely megköveteli és lehetővé teszi a korrekciót. Az alábbiakban szeretném elmondani, hogy szerintem a mostani rendszer miért elfogadhatatlan, és hogy miért lenne a finn választási rendszer alkalmas akár Magyarország számára is.

Nem tűnik valószínűnek, hogy a Fidesz ismét választást veszít április 8-án. Ha egy magas részvétel mellett nem jutna a mostani kormánypárt többséghez, a választási rendszer átalakítása első számú problémává lép elő. De mindenképpen azt gondolom, hogy valamikor, valakinek ki kell találnia azt a Magyarországot, amely képes harmonikus keretet biztosítani a köz ügyeinek intézéséhez, és ennek része lesz egy egészséges választási rendszer kialakítása. Ebből a szempontból gondolom, hogy a finn tapasztalat érdekes. Nem akarom azt állítani, hogy feltétlenül példaként kéne használni Magyarország számára, de akár ezt is mondhatnám, és mindenképpen érdemes szembenézni a tapasztalataival.

A jelenlegi választási rendszert a következő érvekkel szokás védeni.

Az amúgy is megszokott módon rendszeresen előkerül, hogy egyes elemei más országokban is használatban vannak. Különösen, hogy gyermeteg dolog azt állítani, hogy a rendszer elmozdítása egy karakterisztikusan többségibb irányba nem lenne demokratikus, amikor különböző régi demokráciákban is többségi rendszer van, és senki sem kérdőjelezi meg ezen politikai berendezkedések demokratikus voltát. Na, ez az érvelési mód az egyik legidegesítőbb dolog Magyarországon. Egyrészt azért, mert valami létezik valahol máshol, attól nem lesz problémamentes. Az alkotmányos berendezkedés egyes elemei rendszert alkotnak, bármely szabályozás a többi elemmel való kapcsolatában érdekes. Például a többségi választási rendszerek esetében is, ahol ilyenek működnek komolyan demokratikusnak tartott államokban, ott többnyire jelentős alkományos hagyományokkal rendelkező, hosszú idő óta folytonos politikai rendszerű országokról van szó. Ráadásul ezeket az országokat nem egyszer jellemzi, hogy nagy méretű, jelentős regionális különbségekkel bíró álllamok. Nem beszélve arról, hogy ezen államok esetében a hatalmi ágak szétválasztása, pl. a bírói hatalom jelentősége hangsúlyosabb. És semmiképpen sem az az érdekes, hogy van-e rá példa, hanem hogy miért pont azt választjuk. Vannak olyan típusú országok, mint Magyarország, talán inkább azokat kellett volna megvizsgálni.

Hasonlóan idegesítő az az érv, hogy nem a Fidesznek kedvez a rendszer, hanem a legnagyobb pártnak, és bármikor lehet egy nagyobb párt. Továbbá hogy nem a Fidesznek kedvezően alakították át a körzeteket, és azok a számítások, amelyek ezt kimutatják elfogultak. Nos, hasonlatos ez ahhoz, mintha azt mondanánk, hogy csak a Kovács Jánosok választhatók. Nem Kovács Jánosnak kedvezne ez, hanem azoknak, akit éppen Kovács Jánosnak hívnak. Nyilván izgalmas dolog azon is elvitatkozgatni, hogy igazuk van-e azoknak módszertani szempontból, akik úgy számolják, a 2014 óta érvényes körzetek a Fidesznek kedveznek, de felesleges lenne, ha valaki valamikor előállt volna azzal, hogy milyen módszertannal és kik alakították ki az új kerülethatárokat. Azon a metodológián lehetne vitatkozni. Ennek hiányában, a választás részletszabályaiban, a finanszírozás és a kampány szabályozásában azt látjuk, hogy a politikai verseny kiiktatására irányuló kísérletről van szó, amely a Fidesz hatalmának bebetonozását tűzte célul.

Épp emiatt is fontos lenne, hogy az új választási szabályozás ne a mostani (vagy akár az előző) toldozgatásával-foltozgatásával jöjjön létre. Ez ugyanis nagy valószínűséggel azt az árnyékot vetné a résztvevő pártokra, hogy a saját erősségeikre próbálják hangolni a törvényeket, és ez aligha lenne a közbizalmat erősítő nyitánya a közjogi rendszer demokratikus útra visszatérítésének. Nem állítom, hogy a finn rendszert szóba jöhető választási törvények összehasonlító vizsgálata alapján választottam ki, de már nagyon régóta foglalkoztatnak a mellette felmerülő érvek.

A mai finn választójog alapjai az 1906-os választási törvénnyel születtek meg és lényegét tekintve a rendszer azóta kisebb változtatásoktól eltekintve változatlan. Történelmi jelentőségét az adja, hogy már ilyen korán a nők is választójogot kaptak, továbbá vicces paradoxon, hogy a korszakban a világ talán legdemokratikusabban választott képviseleti szerve semmilyen alkotmányos kapcsolatban sem volt a végrehajtóhatalommal, azaz nem parlamentáris rendszer részét képezte. Ezek persze nem a legfontosabb tulajdonságai.

A parlamenti választásokon a finneknek egy szavazatuk van, amellyel személyre szavaznak, de a szavazatuk egyben a jelölt pártjának listáját gazdagítja. A párt jelöltjeire adott szavazatok összeadódnak, így alakul ki a pártok egymáshoz viszonyított eredménye. Vagyis olyan rendszerről van szó, amely tisztán arányos ugyan, és pártlisták versengenek egymással, a választó azonban nem előre meghatározott sorrendbe állított listákkal találkozik, hanem éppen szavazatával segíti kialakítani a párt jelöltjeinek sorrendjét. Ennek több előnye van. Így a választás személyes aspektusa úgy marad meg, hogy nem kell a többségi rendszereket jellemző kisebbségben maradó szavazatok elvesztésével számolni. Ez a megoldás csökkenti továbbá a pártközpontok hatalmát két módon is. Egyrészt megfosztja őket a lehetőségtől, hogy a lista sorrendjét nem képviseleti elvű szempontok alapján manipulálják (ne menjek messzire, hogy oligarchák képviselői kerüljenek erős pozícióba), másrészt mellesleg felméri a párt egyes tényezőinek támogatottságát. Mindez jórészt eliminálja az arányos rendszerek hátulütőit.

Kulcskérdés ilyen adottságok mellett a választás területi egysége. Nem egy arányos rendszerben az egész ország szolgál egyetlen választási körzetként. Finnország esetében ez nincs így. Jelen pillanatban 12, kb. megyényi körzetben szavaznak a finnek, így nincs országos küszöb, ami jelentős regionális eltéréseket tesz lehetővé. Az egy körzetből választható képviselők száma 7-35 között váltakozik a körzet lakosságszáma szerint. Ennek, illetve a körzetbeosztásnak a finomhangolása nyilván feladat, de megoldható matematikai képletek alapján. Ebből a szempontból az egyes szavazatok értékének lehető azonossága a meghatározó elv.

A jelöltekre leadott szavazatok tehát a szavazókörzeti pártlistákra kerülnek föl, ahol a jelöltek sorrendjét megszerzett szavazataik száma határozza meg. A képviselői helyeket kompenzációs mandátumok illetve az európai parlamenti választások kapcsán Magyarszágon is ismerős d'Hondt rendszer alapján osztják ki, ami kis mértékben kedvez a nagyobb pártoknak, de ez a torzítás nem jelentős. Azért szerencsésebb, ha a választási körzetek relatíve gazdagok választóban, tehát a kiosztható helyek száma nem marad alacsony, mert így a kiosztás módszeréből fakadó, az adott választásikörzetre érvényes küszöb nem lesz túlságosan magas. Ilyen esetben előfordulhatna ugyanis, hogy csak a legnagyobb párt(ok)nak marad esélye mandátumot szerezni. Az országos parlamenti küszöb valahol három százalék körül szokott lenni, komolytalan pártok nem szoktak a parlamentbe bekerülni.

A finn rendszer tehát jól képezi le a választói akaratot, amennyiben a pártok támogatottsága szinte torzítatlanul fordítódik le parlamenti helyekre, miközben a választói kötődések személyes aspektusa is megmarad. A finn parlamentben jelenleg öt-hat különböző politikai vélemény van jelen a konzervativizmustól a populizmuson át a zöld és baloldali világlátásig. Az állandó kompromisszumkényszert érik kritikák, de az ország nem kormányozhatatlan. Biztos lehet vitatni a választási rendszer és a politikai kultúra közötti összefüggés szorosságát, én jelentősnek tartom. És Magyarországnak nagyon jót tenne egy közélet, ahol nem csak két vélemény, valaminek az állítása és tagadása lehet jelen.