Orbán Viktor és különböző megjelenési formái szeretik azzal elütni, ahogy európai politikusok és testületek vizsgálatot kezdeményeznek/sürgetnek a magyar demokratikus deficit miatt, és különösen, hogy az Európai Parlament hatalmas többséggel megszavazta a hetes cikkely szerinti eljárás megindítását Magyarország ellen, hogy ez csak átmeneti probléma, mert az esedékes EP-választás után úgyis megváltoznak az erőviszonyok. Egyesek arról beszélnek, hogy a szélsőséges, populista, euroszkeptikus, idegenellenes erők „blokkoló kisebbséget” fognak alkotni. Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy a média közvetítette kép - legalábbis egyik lehetséges - értelmezése, hogy a populista hullám elsöpri a hagyományos pártokat.
Az egyik kérdés logikusan az, hogy helytállóak-e ezek az elképzelések. Másrészt engem személy szerint hosszabb ideje zavar egyebek között a média (tehát nem a kormánypárti propagandagépezet) szerepe ennek a képnek a kialakításában. Nem hiszem, hogy egyedül vagyok azzal a benyomással, hogy széles körben emberek (nemcsak médiamunkások) adottnak vesznek egy sor állítást ebben a témában, amelyek igazságtartalma legalábbis további vizsgálatot érdemelne. Úgy tűnik, a populista pártok támogatottsága egyre csak emelkedik, és idő kérdése, hogy mikor kerül száz százalék fölé (figyelmeztetés: irónia). Mintha sokszor azt is készpénznek vennénk, hogy a populisták támogatottsága valahogy olyan „igazi”, és az „embereknek elegük van” egy sor tetszés szerinti dologból, mint a „liberálisok” általában, a „fenenagy tolerancia”, a legkülönbözőbb csoportok (melegek, muszlimok, bevándorlók, feministák, bármik) elviselése, körülményeik javítása. Továbbá hogy az emberek mint valamiféle láncot lerázzák magukról mindazt, amit az elitek rájuk erőltettek, kvázi mintha álomból ébrednének, és a populista politikusok felé fordulnak. Mintha ez egy feltartóztathatatlan, cunamiszerű jelenség lenne. Nem áll szándékomban a vízió részleteivel vitatkozni (még csak azt sem állítom, hogy némelyik elemében nincs ott az igazság magja), csak szeretném megállapítani, hogy akár így van akár nem, ezeket érdemes összevetni a valósággal.
Idetartozó, többnyire implicit módon megjelenő elképzelés, hogy a populisták (stb., ld. fent) alapvetően egyfajták, és persze mind Orbán Viktor malmára hajtják a vizet. Meg hogy ezek a jobbközép pártok számára jelentenek kihívást, akik kénytelenek jobbra tolódni és átvenni a populisták retorikáját és követeléseit. Csatlakozó feltevés, hogy mindennek eredményeképp a liberális (magyarul valszeg toleráns) politikai erők visszaszorulnak. És hogy egyfajta ex-lex állapotban vagyunk, ahol a következő választások majd hozzáigazítják a parlamentek és kormányok összetételét a nép valós akaratához.
Ne felejtsük el azt sem, hogy a jobboldali populisták, vagy elitellenes szélsőjobb, vagy illiberálisok (vagy Isten tudja micsoda) Európán kívül is hatalmas sikereket ér el, elvégre Trump és Törökország és Brazília, és az EU:t megrázó Brexit is ennek a folyamatnak a része, nem igaz?
Ezek az állítások/hiedelmek/képek összefüggenek, de nem gondoltam egy bejegyzésben végigvenni az igazságtartalmukat. Azt szeretném körüljárni, hogy az alapvető állítás arról, hogy az EP-választás után a Fidesz számára sokkal barátságosabb légkörű környezet alakul ki Brüsszelben és Strasbourgban mennyiben tekinthető igaznak.
Néhány esetet röviden kifejtettem részleteiben is, ezeket egy kattintással el lehet érni.
Vegyük páldául Finnországot. Itt azt látjuk, hogy a populista párt kettészakadt, népszerűsége jelentősen visszaesett. szélsőségesebbé vált, de ettől még aligha kíván összeállni akárkivel. Ha mindezt Orbán Viktor szempontjából nézzük, azok a pártok, amelyek tagjai megszavazták a Sargentini-jelentést az EP-ben (érdemes felidézni, hogy még a finn konzervatívok is szeretnék kirakni a Fideszt az EPP-ből és Magyarországot a demokratikus normák betartására szorítani) jelenleg 85%-os támogatottságot élveznek és több okból lehetséges, hogy az EP-választáson ennél is valamivel jobban fognak szerepelni.
Nadehát ez csak Finnország, annyi képviselője van összesen az EP-ben mint a Fidesznek, meg különben is egy jelentéktelen, periferikus ország, nemigaz (nem)?
Rendben, nézzük Németországot.
Hiába az AfD előretörése az előző szövetségi parlamenti választáson, hiába szóltak sokáig a híradások a párt további erősödéséről, a jobboldali populista párt visszesett, és valójában a zöldek megerősödése, második párttá válása lenne a közvéleménykutatási adatokkal összhangban levő sztori.
Orbán Viktor szempontjából az látható, hogy a rendszerével és retorikájával engesztelhetetlenül szembenálló pártok kényelmesen ötven százalék fölött állnak. A kérdés, hogyan értékeljük a CDU/CSU szerepét ebből a szempontból. Elterjedt nézet, hogy a bajor poitikusok valójában Orbánt próbálják másolni, és a CDU-ban is alapvetően halkan egytértenek vele, amire bizonyíték, hogy nem támogatják a Fidesz kirúgását az európai konzervatívokat tömörítő EPP-ből. Ez egy összetett vita, amibe itt nem tudunk belemenni, de a szempontunkból sokkal érdekesebb, hogyan szavaznak ezek a pártok, amikor Magyarország kerül szóba az EP-ben.
A Sargentini-jelentés megszavazásánál ugyanis az EPP kulcspozícióban volt. Ha nem támogatták volna a Fideszes képviselők frakciótársai jelentős számban a magyar kormányt elítélő jelentést a jogállamiság aláásásáról, szó sem lehetett volna kétharmados többségről. Ugyan az EPP-n belül nem volt meg a kétharmad, a német delegációban (a frakció német képviselői között) kényelmesen. Igaz, hogy a CSU négy képvielője (az EPP-frakcióvezető Weber kivételével) a kisebbséggel szavazott és a CDU-sok kézül is négyen tartózkodtak, de a CDU-24 képviselője a hetes cikkely megindítását látta szükségesnek. Ezt az utóbbit azért is érdemes hangsúlyozni, mert bár én itt a jelentésről szóló szavazást Orbán Viktor népszerűségének proxijaként használom, valójában a népszerűtlenségének minimumáról van szó. Azok között, akik nem szavaztak, tartózkodtak vagy a jelentés ellen szavaztak, nem kevesen egyetértettek „a jelentés minden szavával”, de a hetedik cikkely megindítását, annak a módját vagy valami egyebet nem láttak indokoltnak.
Egyszóval a szavazás eredménye megengedi azt az értelmezést (bár nem is bizonyítja szükségszerűen), hogy a CSU Orbán szövetségese. A bajorokkal érdemes néhány mondat erejéig foglalkozni azért is, mert a német pártok támogatottságára vonatkozó okfejtésem közéleménykutatáson alapult, de pont Bajoroszágban tartományi választás is volt nem olyan régen.
Az őszi választás nagy tanulsága, hogy a CSU megégette magát a populisták felé kacsingatással, és hogy a zöldek, akik valóban történelmi erősödéssel zártak, még többet profitáltak a keresztényszocialisták gyengüléséből, mint az AfD. Lehet, hogy a bajorok nem fognak a Fidesz kizárására szavazni az EPP-ben, de aligha fogok mellé, ha úgy gondolom, hogy a választás tapasztalatának szerepe van abban, hogy a CSU elnöke határozottan elhatárolódott a magyar plakátkampánytól.
Na de ha a bajorok nem is váltak mind Orbán-hívőkké, a franciák csak kiadják a Macron útját és királlyá koronázzák a pannon géniuszát, ugye-ugye?
Le Pen pártja itt eleve olyan erős volt, hogy további erősödése már a legjelentősebb politikai erővé tette volna Franciaországban. Ez azonban nem történt meg. És hogy mi várható, az EP-választáson? A Nemzeti Tömörüléssé átvedlett Nemzeti Front a jelenlegi mérések szerint a populista hullám jegyében mintegy négy százalékot rontva 2014-es eredményéhez képest, a Macron-féle En Marche mögött van néhány százalékkal. A szélsőjobb esélyei annyival rosszabbak, hogy a sárga mellényesek bejelentették az indulásukat az EP-választáson, és még leginkább Le Pen pártjától vennének el szavazatokat a jelenlegi mérések szerint.
Lehetne továbbmenni országról országra, a lényegi tendenciák Észak- és Nyugat-Európát illetően világosak. Ugyan a híradások tendenciózusan a jobboldali populisták vagy a szélsőjobb előretöréséről szólnak, a választási adatokból és közvéleménykutatásokból kibontakozó történet nem ez. Természetesen az ilyen típusú pártok előretörése tényszerű. De sok országban egy ugyanilyen mértékű ellenhatást is látunk. A populista szélsőjobb nem mindent elsöpörve egyre népszerűbb, hanem némi visszaesés mellett túl van legmagasabb mért és tapasztalt népszerűségén és különösen a régebben létező, megalapozott pártok még vissza is esnek. A hullám, ahogy lenni szokott, nem elsöpört mindent, hanem részben elült. Ez nem jelenti azt, hogy nem lesz velünk a továbbiakban és nem fogja befolyásolni az európai politikát, akár a korábbinál nagyobb mértékben is valamikor, de nagyon úgy tűnik, hogy a választási sikereiknek elég egyértelmű felső határa van. Ezenközben a populisták előretörése megerősítette a középre húzó, a populistákkal leghatározottabban szembeszálló pártokat is. Inkább van szó a politikai vélemények polarizálódásáról, mint a populista szélsőjobb egyoldalú előretöréséről.
A fentiek alól kivételt képeznek azok a pártok, amelyek vezető kormányzati pozíciókban vannak, mint a Fidesz, A PiS illetve a Salvini vezette Lega Olaszországban. Ezek jelentős erők, de nem meghatározók az Európai Parlamentben. Az igazán érdekes velük kapcsolatban az, hogy három különböző frakcióban ülnek az EP-ben.
Ha a következő EP-re vonatkozó, közvéleménykutatási adatkoon alapuló előrejelzéseket nézzük (van ilyen a politicónak: https://www.politico.eu/interactive/european-elections-2019-poll-of-polls/, meg pl. a Europe elects projektnek: https://europeelects.eu/), akkor kiderül, hogy az euroszkeptikus jobboldalnak, a jobboldali populistáknak és a szélsőjobbnak együtt mintegy 130 képviselője lesz a követkző EP-ben az angolok nélküli 705-ből (ha nem változnak addig az erőviszonyok radikálisan). Nem elég, hogy a néhány említett kivételtől eltekintve az ilyen pártok nem nagyon érik el a húsz százalékos támogatottságot sem, ahogy arra Andrew Duff egy kiváló publicisztikában (https://www.politico.eu/article/brexit-european-parliament-election-britain-leaving-gift-a-more-stable-european-parliament/) felhívja a figyelmet, a Brexit hatása, hogy az EP elveszti két népes euroszkeptikus csoportját. További gond, hogy hiába társalognak egymással a nagy vezetők erőik egyesítéséről, a nagy szélsőjobboldali frakció megvalósulása előtt tornyosulnak gondok. Egyrészt a populisták sokfélék. Az ötcsillagosok Olaszországból nem fognak összeállni Salvinivel, de más jobboldaliakkal sem. Általában, a valódi grassroot típusú populisták nem kevesebb demokráciát szeretnének, hanem többbet, és ez élesen elválasztja őket az autoriterektől. Viszonylag fontos vonal húzódik a nacionalisták és a rasszisták között. Nem biztos, hogy ezek összebútoroznak. És akkor még nem beszéltünk a Kelet és Nyugat között húzódó vonalról. Egy csomó nyugat-európai populista éppen a keletieken köszörüli a nyelvét. Vannak olyanok, akik még igyekeznek szalonképesnek látszani, és ezeknek kínosak azok, akik már nem.
Visszatérve az eredeti kérdésfelvetésre, Orbán Viktor nem fog gyökeresen más hangulatú EP-vel találkozni május után. Külön vicc Orbán pávatánca a szélsőjobbal, ami nem nagyon sült jól el. Ráadásul ha a szélsőjobb karakteresebben, koncentráltabban jelenik meg a következő parlamentben, az a Fidesz EPP-n belüli pozícióját is eltolhatja. Rákényszerülhetnek, hogy moderáltabb pozíciót foglaljanak el, márha addig nem dobják ki őket.
