Orbán Viktor és különböző megjelenési formái szeretik azzal elütni, ahogy európai politikusok és testületek vizsgálatot kezdeményeznek/sürgetnek a magyar demokratikus deficit miatt, és különösen, hogy az Európai Parlament hatalmas többséggel megszavazta a hetes cikkely szerinti eljárás megindítását Magyarország ellen, hogy ez csak átmeneti probléma, mert az esedékes EP-választás után úgyis megváltoznak az erőviszonyok. Egyesek arról beszélnek, hogy a szélsőséges, populista, euroszkeptikus, idegenellenes erők „blokkoló kisebbséget” fognak alkotni. Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy a média közvetítette kép - legalábbis egyik lehetséges - értelmezése, hogy a populista hullám elsöpri a hagyományos pártokat.

Az egyik kérdés logikusan az, hogy helytállóak-e ezek az elképzelések. Másrészt engem személy szerint hosszabb ideje zavar egyebek között a média (tehát nem a kormánypárti propagandagépezet) szerepe ennek a képnek a kialakításában. Nem hiszem, hogy egyedül vagyok azzal a benyomással, hogy széles körben emberek (nemcsak médiamunkások) adottnak vesznek egy sor állítást ebben a témában, amelyek igazságtartalma legalábbis további vizsgálatot érdemelne. Úgy tűnik, a populista pártok támogatottsága egyre csak emelkedik, és idő kérdése, hogy mikor kerül száz százalék fölé (figyelmeztetés: irónia). Mintha sokszor azt is készpénznek vennénk, hogy a populisták támogatottsága valahogy olyan „igazi”, és az „embereknek elegük van” egy sor tetszés szerinti dologból, mint a „liberálisok” általában, a „fenenagy tolerancia”, a legkülönbözőbb csoportok (melegek, muszlimok, bevándorlók, feministák, bármik) elviselése, körülményeik javítása. Továbbá hogy az emberek mint valamiféle láncot lerázzák magukról mindazt, amit az elitek rájuk erőltettek, kvázi mintha álomból ébrednének, és a populista politikusok felé fordulnak. Mintha ez egy feltartóztathatatlan, cunamiszerű jelenség lenne. Nem áll szándékomban a vízió részleteivel vitatkozni (még csak azt sem állítom, hogy némelyik elemében nincs ott az igazság magja), csak szeretném megállapítani, hogy akár így van akár nem, ezeket érdemes összevetni a valósággal.

Idetartozó, többnyire implicit módon megjelenő elképzelés, hogy a populisták (stb., ld. fent) alapvetően egyfajták, és persze mind Orbán Viktor malmára hajtják a vizet. Meg hogy ezek a jobbközép pártok számára jelentenek kihívást, akik kénytelenek jobbra tolódni és átvenni a populisták retorikáját és követeléseit. Csatlakozó feltevés, hogy mindennek eredményeképp a liberális (magyarul valszeg toleráns) politikai erők visszaszorulnak. És hogy egyfajta ex-lex állapotban vagyunk, ahol a következő választások majd hozzáigazítják a parlamentek és kormányok összetételét a nép valós akaratához.

Ne felejtsük el azt sem, hogy a jobboldali populisták, vagy elitellenes szélsőjobb, vagy illiberálisok (vagy Isten tudja micsoda) Európán kívül is hatalmas sikereket ér el, elvégre Trump és Törökország és Brazília, és az EU:t megrázó Brexit is ennek a folyamatnak a része, nem igaz?

Ezek az állítások/hiedelmek/képek összefüggenek, de nem gondoltam egy bejegyzésben végigvenni az igazságtartalmukat. Azt szeretném körüljárni, hogy az alapvető állítás arról, hogy az EP-választás után a Fidesz számára sokkal barátságosabb légkörű környezet alakul ki Brüsszelben és Strasbourgban mennyiben tekinthető igaznak.

 Néhány esetet röviden kifejtettem részleteiben is, ezeket egy kattintással el lehet érni.

Vegyük páldául Finnországot. Itt azt látjuk, hogy a populista párt kettészakadt, népszerűsége jelentősen visszaesett. szélsőségesebbé vált, de ettől még aligha kíván összeállni akárkivel. Ha mindezt Orbán Viktor szempontjából nézzük, azok a pártok, amelyek tagjai megszavazták a Sargentini-jelentést az EP-ben (érdemes felidézni, hogy még a finn konzervatívok is szeretnék kirakni a Fideszt az EPP-ből és Magyarországot a demokratikus normák betartására szorítani) jelenleg 85%-os támogatottságot élveznek és több okból lehetséges, hogy az EP-választáson ennél is valamivel jobban fognak szerepelni.

Nadehát ez csak Finnország, annyi képviselője van összesen az EP-ben mint a Fidesznek, meg különben is egy jelentéktelen, periferikus ország, nemigaz (nem)?

Rendben, nézzük Németországot.

Hiába az AfD előretörése az előző szövetségi parlamenti választáson, hiába szóltak sokáig a híradások a párt további erősödéséről, a jobboldali populista párt visszesett, és valójában a zöldek megerősödése, második párttá válása lenne a közvéleménykutatási adatokkal összhangban levő sztori.

Orbán Viktor szempontjából az látható, hogy a rendszerével és retorikájával engesztelhetetlenül szembenálló pártok kényelmesen ötven százalék fölött állnak. A kérdés, hogyan értékeljük a CDU/CSU szerepét ebből a szempontból. Elterjedt nézet, hogy a bajor poitikusok valójában Orbánt próbálják másolni, és a CDU-ban is alapvetően halkan egytértenek vele, amire bizonyíték, hogy nem támogatják a Fidesz kirúgását az európai konzervatívokat tömörítő EPP-ből. Ez egy összetett vita, amibe itt nem tudunk belemenni, de a szempontunkból sokkal érdekesebb, hogyan szavaznak ezek a pártok, amikor Magyarország kerül szóba az EP-ben.

A Sargentini-jelentés megszavazásánál ugyanis az EPP kulcspozícióban volt. Ha nem támogatták volna a Fideszes képviselők frakciótársai jelentős számban a magyar kormányt elítélő jelentést a jogállamiság aláásásáról, szó sem lehetett volna kétharmados többségről. Ugyan az EPP-n belül nem volt meg a kétharmad, a német delegációban (a frakció német képviselői között) kényelmesen. Igaz, hogy a CSU négy képvielője (az EPP-frakcióvezető Weber kivételével) a kisebbséggel szavazott és a CDU-sok kézül is négyen tartózkodtak, de a CDU-24 képviselője a hetes cikkely megindítását látta szükségesnek. Ezt az utóbbit azért is érdemes hangsúlyozni, mert bár én itt a jelentésről szóló szavazást Orbán Viktor népszerűségének proxijaként használom, valójában a népszerűtlenségének minimumáról van szó. Azok között, akik nem szavaztak, tartózkodtak vagy a jelentés ellen szavaztak, nem kevesen egyetértettek „a jelentés minden szavával”, de a hetedik cikkely megindítását, annak a módját vagy valami egyebet nem láttak indokoltnak.

Egyszóval a szavazás eredménye megengedi azt az értelmezést (bár nem is bizonyítja szükségszerűen), hogy a CSU Orbán szövetségese. A bajorokkal érdemes néhány mondat erejéig foglalkozni azért is, mert a német pártok támogatottságára vonatkozó okfejtésem közéleménykutatáson alapult, de pont Bajoroszágban tartományi választás is volt nem olyan régen.

Az őszi választás nagy tanulsága, hogy a CSU megégette magát a populisták felé kacsingatással, és hogy a zöldek, akik valóban történelmi erősödéssel zártak, még többet profitáltak a keresztényszocialisták gyengüléséből, mint az AfD. Lehet, hogy a bajorok nem fognak a Fidesz kizárására szavazni az EPP-ben, de aligha fogok mellé, ha úgy gondolom, hogy a választás tapasztalatának szerepe van abban, hogy a CSU elnöke határozottan elhatárolódott a magyar plakátkampánytól.

Na de ha a bajorok nem is váltak mind Orbán-hívőkké, a franciák csak kiadják a Macron útját és királlyá koronázzák a pannon géniuszát, ugye-ugye?

Le Pen pártja itt eleve olyan erős volt, hogy további erősödése már a legjelentősebb politikai erővé tette volna Franciaországban. Ez azonban nem történt meg. És hogy mi várható, az EP-választáson? A Nemzeti Tömörüléssé átvedlett Nemzeti Front a jelenlegi mérések szerint a populista hullám jegyében mintegy négy százalékot rontva 2014-es eredményéhez képest, a Macron-féle En Marche mögött van néhány százalékkal. A szélsőjobb esélyei annyival rosszabbak, hogy a sárga mellényesek bejelentették az indulásukat az EP-választáson, és még leginkább Le Pen pártjától vennének el szavazatokat a jelenlegi mérések szerint.

Lehetne továbbmenni országról országra, a lényegi tendenciák Észak- és Nyugat-Európát illetően világosak. Ugyan a híradások tendenciózusan a jobboldali populisták vagy a szélsőjobb előretöréséről szólnak, a választási adatokból és közvéleménykutatásokból kibontakozó történet nem ez. Természetesen az ilyen típusú pártok előretörése tényszerű. De sok országban egy ugyanilyen mértékű ellenhatást is látunk. A populista szélsőjobb nem mindent elsöpörve egyre népszerűbb, hanem némi visszaesés mellett túl van legmagasabb mért és tapasztalt népszerűségén és különösen a régebben létező, megalapozott pártok még vissza is esnek. A hullám, ahogy lenni szokott, nem elsöpört mindent, hanem részben elült. Ez nem jelenti azt, hogy nem lesz velünk a továbbiakban és nem fogja befolyásolni az európai politikát, akár a korábbinál nagyobb mértékben is valamikor, de nagyon úgy tűnik, hogy a választási sikereiknek elég egyértelmű felső határa van. Ezenközben a populisták előretörése megerősítette a középre húzó, a populistákkal leghatározottabban szembeszálló pártokat is. Inkább van szó a politikai vélemények polarizálódásáról, mint a populista szélsőjobb egyoldalú előretöréséről.

A fentiek alól kivételt képeznek azok a pártok, amelyek vezető kormányzati pozíciókban vannak, mint a Fidesz, A PiS illetve a Salvini vezette Lega Olaszországban. Ezek jelentős erők, de nem meghatározók az Európai Parlamentben. Az igazán érdekes velük kapcsolatban az, hogy három különböző frakcióban ülnek az EP-ben.

Ha a következő EP-re vonatkozó, közvéleménykutatási adatkoon alapuló előrejelzéseket nézzük (van ilyen a politicónak: https://www.politico.eu/interactive/european-elections-2019-poll-of-polls/, meg pl. a Europe elects projektnek: https://europeelects.eu/), akkor kiderül, hogy az euroszkeptikus jobboldalnak, a jobboldali populistáknak és a szélsőjobbnak együtt mintegy 130 képviselője lesz a követkző EP-ben az angolok nélküli 705-ből (ha nem változnak addig az erőviszonyok radikálisan). Nem elég, hogy a néhány említett kivételtől eltekintve az ilyen pártok nem nagyon érik el a húsz százalékos támogatottságot sem, ahogy arra Andrew Duff egy kiváló publicisztikában (https://www.politico.eu/article/brexit-european-parliament-election-britain-leaving-gift-a-more-stable-european-parliament/) felhívja a figyelmet, a Brexit hatása, hogy az EP elveszti két népes euroszkeptikus csoportját. További gond, hogy hiába társalognak egymással a nagy vezetők erőik egyesítéséről, a nagy szélsőjobboldali frakció megvalósulása előtt tornyosulnak gondok. Egyrészt a populisták sokfélék. Az ötcsillagosok Olaszországból nem fognak összeállni Salvinivel, de más jobboldaliakkal sem. Általában, a valódi grassroot típusú populisták nem kevesebb demokráciát szeretnének, hanem többbet, és ez élesen elválasztja őket az autoriterektől. Viszonylag fontos vonal húzódik a nacionalisták és a rasszisták között. Nem biztos, hogy ezek összebútoroznak. És akkor még nem beszéltünk a Kelet és Nyugat között húzódó vonalról. Egy csomó nyugat-európai populista éppen a keletieken köszörüli a nyelvét. Vannak olyanok, akik még igyekeznek szalonképesnek látszani, és ezeknek kínosak azok, akik már nem.

Visszatérve az eredeti kérdésfelvetésre, Orbán Viktor nem fog gyökeresen más hangulatú EP-vel találkozni május után. Külön vicc Orbán pávatánca a szélsőjobbal, ami nem nagyon sült jól el. Ráadásul ha a szélsőjobb karakteresebben, koncentráltabban jelenik meg a következő parlamentben, az a Fidesz EPP-n belüli pozícióját is eltolhatja. Rákényszerülhetnek, hogy moderáltabb pozíciót foglaljanak el, márha addig nem dobják ki őket.

A francia példa nemcsak azért érdekes, mert Macron is Orbánnal szemben határozta meg magát (ami egyébként nem Orbán európai elismertségét bizonyítja, hanem hogy ő a keleti rém, akinek a képével mozgósítani lehet), hanem mert ha a hírek címadásainak hihetünk („ismét továbbcsökkent Macron támogatottsága”), már rég negatív tartományban kellene lennie a francia elnök népszerűségének.

Ebben a narratívában nem az a probléma, hogy faktuálisan távol van a valóságtól. Macron népszerűségi mutatói viszonylag hamar szabadesésbe fogtak, és ugyan nem igaz, hogy folyamatosan csökkentek, de a legutolsó hetekig nagyrészt lefelé tartottak. A narratíva azért hamis, mert nem foglalkozik azzal, hogy mi a jelentősége ennek a mutatónak a francia politikában, nem hasnlítja össze más adatokkal, magyarul nem helyezi kontextusba. Ha a kérdést úgy tennénk fel, hogy Macron kevésbé népszerű-e, mint más francia politikusok, akkor már baj lenne (ugyanis nem). Ha azt kérdeznénk, hogy másképp alakult-e Macron népszerűsége mint az elődjeié, akkor megintcsak arra jutnánk, hogy nem. Az előző három államelnök mindegyike hasonló mélyrepülést mutatott be a mandátuma kezdetén, Hollande mélyebbre került, Chirac rosszabbul kezdett és hasonlóan állt elnökségének ebben a fázisában, Sarkozy görbéje hasonló, de ő állt négyük közül legjobban ebben a fázisban. A népszerűségi mutatók alapján nincs értelme arról esszézni, hogy a francia elnök meggyengült, és már nem is számít (hogy ezt olyan kontextusba helyezik Magyarországon, hogy szembeállt Orbán Viktorral, és ettől aztán összeomlott a franciaországi támogatottsága és az európai mozgástere, az megmosolyogtató legjobb esetben). Ezzel nem akarom Macron belpolitikai nehézségeit semmibe venni, csak jelezni szeretném, hogy ezek nem olyan mérvűek és formájuak, mint ahogy azt egy adatsorra alapozva sokszor állítják.

És hogy mi várható, az Ep-választáson Franciaországban? A Nemzeti Tömörüléssé átvedlett Nemzeti Front a jelenlegi mérések szerint a populista hullám jegyében mintegy négy százalékot rontva a Macron-féle En Marche mögött van néhány százalékkal. A szélsőjobb esélyei annyival rosszabbak, hogy a sárga mellényesek bejelentették az indulásukat az EP-választáson, és még leginkább Le Pen pártjától vennének el szavazatokat a jelenlegi mérések szerint.

Anélkül, hogy a bajor választás mélységeibe belemennénk, nyilván érdemes felidézni, hogy a migráció témájával kampányoló (és a szövetségi kormány tevékenységét offoló) CSU folyamatosan tért vesztett a közvéleménykutatásokban, majd a tavaly októberi választáson 37%-kal történelmien gyenge eredményt értek el. És ugyan mindez az AfD térnyerése mellett történt, a zöldek előretörése ennél is jellemzőbb sztorija volt a választásnak. Ugye a szélsőjobboldalba hajló populisták kicsit bő tíz százalékot, míg a zöldek közel 18%-ot szereztek. A jobboldali populista előretörés narratívája szempontjából különösen megfontolandó, hogy a zöldek a csupán egy évvel korábbi Bundestag-választásokhoz képest kis híján megduplázták szavazataik arányát, miközben az AfD visszaesett mintegy két százalékkal. Ha esetleg azt gondolnánk, hogy a zöldek sikere egyszeri volt – bár nem tudhatjuk a jövőt -, érdemes észrevenni, hogy a legutolsó bajorországi közvéleménykutatás 23%-ra mérte őket.

Az index egy alapos cikkben összefoglalta a bajor választás tanulságait , a mi szempontunkból két dolog fontos. Az egyik, hogy a bajorok legfontosabb tapasztalata éppen nem az, hogy a keblükre kéne ölelniük a jobboldali populistákat, vagy hogy az „ő kottájukból” kéne játszaniuk (mintha ez lenne a magyar politikai zsurnalizmus legtöbbet vissztérő fordulata). Ellenkezőleg, az alapélmény inkább az, hogy abból nem lehet jól kijönni. Miért is? Ehhez érdemes megnézni egy adatsort arról, hogy hova vándoroltak a CSU 2013-as szavazói.

 Tény, hogy az AfD felszívott 160.000-et a CSU korábbi szavazói közül. De ez még mindig kevesebb, mint ahányan az AfD ellenpontjának tekintett zöldekhez vándoroltak át, és akkor nem említettük a szociáldemokratákat és a liberálisokat, akikhez összesen szinte azonos nagyságrendben jutott volt CSU-szavazó. Én különösen instruktívnak találtam egy Tageszeitung cikket, amely elmagyarázza, milyen szempontok vezéreltek konzervatívokat a zöldek ölébe.

Németország mégiscsak meghatározó több okból is. A legnagyobb tagállam, rendkívül erős a befolyása az EU-s intézményekben, döntő jelentőségű szereplője a menekültválságnak, rengeteget szerepel a hírekben, hogy tört előre a szélsőjobb ennek következményeként, megrendült Merkel hatalma, a bajor CSU szinte Orbán Viktor ölében landolt, mert nem bírta a szélsőjobb nyomását. A mi szempontunkból még azért is különösen érdekes ez, mert a magyar ügyben leginkább aktív EP-frakciókban (így a liberálisok, zöldek, szociáldemokraták és baloldaliak: tehát ALDE, GREENS/EFA, S&D és GUE) a németeknek jelentős a szerepe. Bár távolról nézve tűnhet úgy, hogy csak a német konzervatívok számítanak, ez koránt sincs így. Egyrészt regionális szinten a legkülönbözőbb együttműködések vannak a német pártok között, másrészt a „kisebb” német pártokra is milliók szavaznak. Hiába hagyományos a CDU/CSU fölénye, a többiek sem jelentéktelenek. A német példa azért is érdekes, mert itt volt országos választás a krízis után és a szövetségi államok szintjén érdekes eseteket láthatunk az azóta eltelt időszakban is.

A 2014-es EP választás eredménye a következőképpen nézett ki:

Az euroszkeptikus, ekkor még a szélsőjobb felé kevésbé nyitott AfD új belépőként 7%-ot szerzett, a liberálisok 3%-ot kaptak (az AfD nem legkevésbé tőlük vitt szavazókat), a zöldek kicsit tíz fölött, innen indulunk a populisták/szélsőjobbosok ellen liberális/toleráns/középreszavazók meccsben.

Közben volt a menekültválság, és lezajlott a Merkel meggyengülését hozó 2017-es Bundestag-választás:

A kép forrásául szolgáló BBC a nacionalista AfD megerősödését emelte ki az eredményekből, amelyeknek nyilván rengeteg tanulsága és következménye van. A mi szűk nézőpontunkból talán elgondolkodtató, hogy az az öt százelék, amivel az AfD erősödött, miért relevánsabb, mint a hét, amivel a liberálisok például, vagy hogy egyáltalán, egy ilyen mértékű változás mennyiben írja le a választói akarat alakulását, de ez nem igazán fontos itt. És különben is, a BBC értelemszerűen a 2013-as Bundestag választásokhoz viszonyított, amikor az AfD még a küszöb alatt maradt, és ahhoz képest nyolc százalékkal erősödtek.

A populista hullám narratívából (és az AfD térnyeréséről szóló hírekből) az következne, hogy az AfD azóta is folyamatosan növeli a népszerűségét. Valóban, néhány százalékos, fokozatos emelkedést tapasztalunk múlt év szeptemberéig, amikor az AfD támogatottsága 17-18 százalék körül tetőzött. Szemben azzal, hogy ezt egyes sajtótermékekben tálalták, ez nem esett egybe a CDU/CSU térvesztésével és a dolog érdemét tekintve az AfD sosem volt a második legnagyobb párt. Voltak egyes olyan közvéleménykutatások, amelyekben (hibahatáron belül) a szociáldemokraták elé került. De a szocdemek gyengülése és az AfD erősödése nem az egyedüli jelenség volt a közepes méretű pártok mezőnyében. Eddigre ugyanis  a zöldek maguk mögött hagyták a liberálisokat és a Linke-t, azaz a másik két tíz százalék körüli pártot. Sokkal korrektebb leírása lett volna a helyzetnek, ha azt mondjuk, hogy három pártot mérnek hibahatáron belül hasonló támogatottsággal, és ezek közül ugyan egyik az AfD, de a zöldek erősödése nagyobb mértékű. Ehhez képest a sajtótudósítások arról szóltak, jellemzően egy mérés alapján, ha az AfD éppen második helyen volt, vagy ha valamilyen korábbi csúcsot megdöntött. Nyilván egyébként is jellemző a sajtóra, hogy éppen az átlagból kimutató mérési eredményekre koncentrál, holott az „igazság”-ot éppen az aggregált eredmények mutatnák. Ebben a konkrét esetben viszont ez azt a benyomást keltette, hogy a néhány százalékpontnyi különbség folyamatosan emelkedő tendenciát jelez. Most ott tartunk, hogy a zöldek egyértelműen a második legnagyobb párt Németországban a konzisztensen mért 19-20 százalékukkal (fun fact: tavaly novemberben azokban a mérésekben, amelyek a CDU-t és a CSU-t külön mérik a zöldek fej-fej mellett voltak a kereszténydemokratákkal, sőt egy mérésben ők voltak a legerősebb párt). Az AfD a maga 12-14 százalékával kicsivel a szociáldemokraták mögött tanyázik. A közvéleménykutatási adatokból kibontakozó történet nem a populista szélsőjobb térnyeréséről hanem a zöldek megerősödéséről szól.

Nem egy korábbi bejegyzésemben próbáltam jellemezni és leírni a finn populistákat, ezekből kiderül, hogy az egyik legelső sikeres euroszkeptikus formációról van szó. 2011-ben áttörést értek el és 19%-ot értek el a parlamenti választáson. Ekkor a leginkább a toleráns, iskolázott, városi középosztály pártjának tekinthető zöldek 7%-ot értek el. 2014-ben volt az európai parlamenti választás, ehhez érdemes viszonyítani a most tavasszal várható eredményeket is. Itt, valószínűleg annak köszönhetően, hogy a sokat gyalázott EU parlamentje kevésbé érdekelte a párt támogatóit, némiképp gyengébb eredményt értek el az igazi finnek 13 százalékkal, dehát ez még a ’15-ös bevándorlási krízis előtt volt. 2015-ben kis híján megismételték a négy évvel korábbi eredményt (17,7%), miközben a szociáldemokraták történetük legrosszabb eredményével mindössze 16,5%-ot értek el, a zöldek pedig jelöltjük 2012-es sikere (bejutott az elnökválasztás második fordulójába) és a támogatóik számára fontos melegházasság választás előtti törvénybefoglalása ellenére is csak kis javítással 8,5%-ot tudtak elérni.

Az eddigiekből következően a következő parlamenti választás az EP-választással esik egybe és a nagy populista hullám kapcsán közvéleménykutatási adatokra tudunk támaszkodni. Nos, a 2015 tavaszát követő két és fél év alatt a zöldek és a populisták népszerűsége ellenkező irányban mozgott (eddig rendben volnánk), de nem úgy, ahogy a populista hullám narratívából következne. A populisták támogatottsága viszonylag gyorsan tíz százalék alá csökkent, míg a zöldeké folyamatos emelkedéssel 2017 nyarára elérte a 16%-ot. Ekkor először a történelem folyamán a szocdemeket is maguk mögé utasították – legalábbis a gallupok világában. Az utóbbi másfél évben a populisták szélsőjobbos szárnya átvette az irányítást, míg a legnépszerűbb politikusaik új pártot alakítottak (bár korábban meredeken visszutasítottak minden olyan állítást, hogy a soraikban rasszisták és egyebek lennének, a szakítás kapcsán jelentős megkönnyebbülésről számoltak be, hogy végre megszabadultak a szélsőséges hülyéktől), az utóbbi egy hónap átlaga egy cseppel tiz százalék alatt látja őket. Még ha sikerülne is elvinni a szavazóikat az EP-választáson, ez valószínűleg az egyik mandátumuk elvesztését jelenti. Eközben a zöldeket 13, a szociáldemokratákat 21 százalékon jegyzik. Ha mindezt Orbán Viktor szempontjából nézzük, azok a pártok, amelyek tagjai megszavazták a Sargentini-jelentést az EP-ben (érdemes felidézni, hogy még a finn konzervatívok is szeretnék kirakni a Fideszt az EPP-ből és Magyarországot a demokratikus normák betartására szorítani) jelenleg 85%-os támogatottságot élveznek és több okból lehetséges, hogy az EP-választáson ennél is valamivel jobban fognak szerepelni.

Az utóbbi hetek eseményei valószínűleg azok számára is világossá tették, hogy a fideszes választási rendszer súlyosan alkalmatlan a választói akarat leképezésére, akik esetleg a korábbiakban nem foglalkoztak a kérdéssel. Nagyon kevéssé világos , hogy a vasárnapi választás után milyen helyzetben lesz az ország, de legalábbis elvi szinten van esély arra, hogy olyan konstelláció alakul ki, amely megköveteli és lehetővé teszi a korrekciót. Az alábbiakban szeretném elmondani, hogy szerintem a mostani rendszer miért elfogadhatatlan, és hogy miért lenne a finn választási rendszer alkalmas akár Magyarország számára is.

Nem tűnik valószínűnek, hogy a Fidesz ismét választást veszít április 8-án. Ha egy magas részvétel mellett nem jutna a mostani kormánypárt többséghez, a választási rendszer átalakítása első számú problémává lép elő. De mindenképpen azt gondolom, hogy valamikor, valakinek ki kell találnia azt a Magyarországot, amely képes harmonikus keretet biztosítani a köz ügyeinek intézéséhez, és ennek része lesz egy egészséges választási rendszer kialakítása. Ebből a szempontból gondolom, hogy a finn tapasztalat érdekes. Nem akarom azt állítani, hogy feltétlenül példaként kéne használni Magyarország számára, de akár ezt is mondhatnám, és mindenképpen érdemes szembenézni a tapasztalataival.

A jelenlegi választási rendszert a következő érvekkel szokás védeni.

Az amúgy is megszokott módon rendszeresen előkerül, hogy egyes elemei más országokban is használatban vannak. Különösen, hogy gyermeteg dolog azt állítani, hogy a rendszer elmozdítása egy karakterisztikusan többségibb irányba nem lenne demokratikus, amikor különböző régi demokráciákban is többségi rendszer van, és senki sem kérdőjelezi meg ezen politikai berendezkedések demokratikus voltát. Na, ez az érvelési mód az egyik legidegesítőbb dolog Magyarországon. Egyrészt azért, mert valami létezik valahol máshol, attól nem lesz problémamentes. Az alkotmányos berendezkedés egyes elemei rendszert alkotnak, bármely szabályozás a többi elemmel való kapcsolatában érdekes. Például a többségi választási rendszerek esetében is, ahol ilyenek működnek komolyan demokratikusnak tartott államokban, ott többnyire jelentős alkományos hagyományokkal rendelkező, hosszú idő óta folytonos politikai rendszerű országokról van szó. Ráadásul ezeket az országokat nem egyszer jellemzi, hogy nagy méretű, jelentős regionális különbségekkel bíró álllamok. Nem beszélve arról, hogy ezen államok esetében a hatalmi ágak szétválasztása, pl. a bírói hatalom jelentősége hangsúlyosabb. És semmiképpen sem az az érdekes, hogy van-e rá példa, hanem hogy miért pont azt választjuk. Vannak olyan típusú országok, mint Magyarország, talán inkább azokat kellett volna megvizsgálni.

Hasonlóan idegesítő az az érv, hogy nem a Fidesznek kedvez a rendszer, hanem a legnagyobb pártnak, és bármikor lehet egy nagyobb párt. Továbbá hogy nem a Fidesznek kedvezően alakították át a körzeteket, és azok a számítások, amelyek ezt kimutatják elfogultak. Nos, hasonlatos ez ahhoz, mintha azt mondanánk, hogy csak a Kovács Jánosok választhatók. Nem Kovács Jánosnak kedvezne ez, hanem azoknak, akit éppen Kovács Jánosnak hívnak. Nyilván izgalmas dolog azon is elvitatkozgatni, hogy igazuk van-e azoknak módszertani szempontból, akik úgy számolják, a 2014 óta érvényes körzetek a Fidesznek kedveznek, de felesleges lenne, ha valaki valamikor előállt volna azzal, hogy milyen módszertannal és kik alakították ki az új kerülethatárokat. Azon a metodológián lehetne vitatkozni. Ennek hiányában, a választás részletszabályaiban, a finanszírozás és a kampány szabályozásában azt látjuk, hogy a politikai verseny kiiktatására irányuló kísérletről van szó, amely a Fidesz hatalmának bebetonozását tűzte célul.

Épp emiatt is fontos lenne, hogy az új választási szabályozás ne a mostani (vagy akár az előző) toldozgatásával-foltozgatásával jöjjön létre. Ez ugyanis nagy valószínűséggel azt az árnyékot vetné a résztvevő pártokra, hogy a saját erősségeikre próbálják hangolni a törvényeket, és ez aligha lenne a közbizalmat erősítő nyitánya a közjogi rendszer demokratikus útra visszatérítésének. Nem állítom, hogy a finn rendszert szóba jöhető választási törvények összehasonlító vizsgálata alapján választottam ki, de már nagyon régóta foglalkoztatnak a mellette felmerülő érvek.

A mai finn választójog alapjai az 1906-os választási törvénnyel születtek meg és lényegét tekintve a rendszer azóta kisebb változtatásoktól eltekintve változatlan. Történelmi jelentőségét az adja, hogy már ilyen korán a nők is választójogot kaptak, továbbá vicces paradoxon, hogy a korszakban a világ talán legdemokratikusabban választott képviseleti szerve semmilyen alkotmányos kapcsolatban sem volt a végrehajtóhatalommal, azaz nem parlamentáris rendszer részét képezte. Ezek persze nem a legfontosabb tulajdonságai.

A parlamenti választásokon a finneknek egy szavazatuk van, amellyel személyre szavaznak, de a szavazatuk egyben a jelölt pártjának listáját gazdagítja. A párt jelöltjeire adott szavazatok összeadódnak, így alakul ki a pártok egymáshoz viszonyított eredménye. Vagyis olyan rendszerről van szó, amely tisztán arányos ugyan, és pártlisták versengenek egymással, a választó azonban nem előre meghatározott sorrendbe állított listákkal találkozik, hanem éppen szavazatával segíti kialakítani a párt jelöltjeinek sorrendjét. Ennek több előnye van. Így a választás személyes aspektusa úgy marad meg, hogy nem kell a többségi rendszereket jellemző kisebbségben maradó szavazatok elvesztésével számolni. Ez a megoldás csökkenti továbbá a pártközpontok hatalmát két módon is. Egyrészt megfosztja őket a lehetőségtől, hogy a lista sorrendjét nem képviseleti elvű szempontok alapján manipulálják (ne menjek messzire, hogy oligarchák képviselői kerüljenek erős pozícióba), másrészt mellesleg felméri a párt egyes tényezőinek támogatottságát. Mindez jórészt eliminálja az arányos rendszerek hátulütőit.

Kulcskérdés ilyen adottságok mellett a választás területi egysége. Nem egy arányos rendszerben az egész ország szolgál egyetlen választási körzetként. Finnország esetében ez nincs így. Jelen pillanatban 12, kb. megyényi körzetben szavaznak a finnek, így nincs országos küszöb, ami jelentős regionális eltéréseket tesz lehetővé. Az egy körzetből választható képviselők száma 7-35 között váltakozik a körzet lakosságszáma szerint. Ennek, illetve a körzetbeosztásnak a finomhangolása nyilván feladat, de megoldható matematikai képletek alapján. Ebből a szempontból az egyes szavazatok értékének lehető azonossága a meghatározó elv.

A jelöltekre leadott szavazatok tehát a szavazókörzeti pártlistákra kerülnek föl, ahol a jelöltek sorrendjét megszerzett szavazataik száma határozza meg. A képviselői helyeket kompenzációs mandátumok illetve az európai parlamenti választások kapcsán Magyarszágon is ismerős d'Hondt rendszer alapján osztják ki, ami kis mértékben kedvez a nagyobb pártoknak, de ez a torzítás nem jelentős. Azért szerencsésebb, ha a választási körzetek relatíve gazdagok választóban, tehát a kiosztható helyek száma nem marad alacsony, mert így a kiosztás módszeréből fakadó, az adott választásikörzetre érvényes küszöb nem lesz túlságosan magas. Ilyen esetben előfordulhatna ugyanis, hogy csak a legnagyobb párt(ok)nak marad esélye mandátumot szerezni. Az országos parlamenti küszöb valahol három százalék körül szokott lenni, komolytalan pártok nem szoktak a parlamentbe bekerülni.

A finn rendszer tehát jól képezi le a választói akaratot, amennyiben a pártok támogatottsága szinte torzítatlanul fordítódik le parlamenti helyekre, miközben a választói kötődések személyes aspektusa is megmarad. A finn parlamentben jelenleg öt-hat különböző politikai vélemény van jelen a konzervativizmustól a populizmuson át a zöld és baloldali világlátásig. Az állandó kompromisszumkényszert érik kritikák, de az ország nem kormányozhatatlan. Biztos lehet vitatni a választási rendszer és a politikai kultúra közötti összefüggés szorosságát, én jelentősnek tartom. És Magyarországnak nagyon jót tenne egy közélet, ahol nem csak két vélemény, valaminek az állítása és tagadása lehet jelen.

Amint az közismert, Kövér László pedellus házelnök kitiltotta a fél nembaráti sajtót a parlamentből, mert túl hevesen próbálták megtudni a véleményét az MNB közpénzköltő szokásairól. Ahogy követtem a sajtótudósításokat és azok értelmezését a közösségi média esetlegesen elém kerülő bugyraiban, feltűnt a „szükségtelen ilyen agresszív módon letámadni a politikusokat”-típusú érvelés viszonylag erős jelenléte trollmentes közegekben is.

Úgy érzékelem, egy nagyon fontos szempont hiányzik az eseménysor értelmezéséből, ami pedig a konkrét esettől függetlenül is nagyon fontos a magyarországi helyzet megértéséhez. Az illető szempont a sajtó és a nyilvánosság viszonya a politikához. Jelesül arra gondolok, hogy amikor a magyarországi sajtószabadság kérdése van terítéken, rendszeresen megjelenik az érv, hogy de hát az „ellenzéki” média szabadon elmondhatja a véleményét, tehát a sajtó szabad. Az állítás önmagában is hamis (téves), de ennél talán fontosabb, hogy az információ lehető szabad áramlása, a nyilvánosság pluralitása, általánosabban az átláthatóság alapvetően meghatározza a demokrácia minőségét. Kicsit fárasztó hallgatni a magyar átlagszavazót, amint előadja, hogy „ezek mind ilyenek”, meg hogy a politikus mind korrupt meg az összes többit, miközben simán beletörődik abba, hogy nincs abban a helyzetben, hogy ilyenfajta ítéleteket kimondjon, mert megelégszik azzal a médiakörnyezettel, amelyik megakadályozza a tájékozódásban. Mindezt azért hozom fel, mert ilyen parlamenti kitiltások nemcsak azért nincsenek az átláthatóságot, az információ szabadságát értéknek tekintő országokban, mert kevesebb a pedellus a rendszerben. Azért sincsenek, mert az újságíró nem kerül ilyen helyzetbe.

A finneket nem a hajuknál fogva rángatom ide, a Freedom House 2015-re vonatkozó rangsorában  Finnország a harmadik Svédországot és Norvégiát követve. Magyarország ugyanebben a rangsorban ugye nem sokkal Namíbia és Kelet-Timor után a 71. helyen büszkélkedik. A honi helyzet fölötti általános kesergés helyett szeretném néhány példával illusztrálni, hogy (a média kevésbé pártos volta, a médiafinanszírozás pártfüggetlensége és még egy sor központi jelentőségű szemponton túlmenően is) miért gyökeresen más a finn politikai tudósító helyzete.

A finn médiatörténet egyik jelentős pillanata az „Én most kávét iszom” jelenet. Harri Holkeri, a koalíciós kormány konzervatív miniszterelnöke reagált így a sajtó kérdéseire 1990-ben, de hogy hol, mikor és miért, az megéri a dolog picit alaposabb körbejárását. A konzervatív párt népszerű módon (a hétvége tengerjárón eltöltése az egyik legkedveltebb formája a hazai turizmusnak Finnországban, valószínűleg nem legkevésbé a vámmentes alkoholvásárlással való sokéves múltra visszatekintő kapcsolata miatt) sétahajózást szervezett a tagjai és szimpatizánsai részére ahol a vezető politikusok is jelen voltak - ez ma is így működik. A kérdéses ciklus volt szinte az első hosszú évtizedek óta, hogy a konzervatív párt kormányra került, sőt, a második világháború óta először a miniszterelnököt is adta. Holkeri ugyan miniszterelnökként a párt vezető politikusának számított, a közvéleménykutatásokban többen megelőzték a párton belül, ezért nem volt magától értetődő, kit indítson a párt köztársasági elnöknek. Így történt, hogy a miniszterelnök előzetes megkérdezése nélkül a párt megszondázta a hajóút folyamán a párttagokat, kit szeretnének jelöltként látni, és a jelenlévő újságírók vért szimatoltak. Úgy értékelték, hogy hatalmi harc volt kibontakozóban a miniszterelnököt adó párton belül, és megpróbáltak kommentet kicsikarni a szereplőkből. Ekkor hangzott el Holkeri szájából a szállóigévé vált komment (a jelent itt meg is tekinthető), amit aztán a kommunikációs ügyetlenkedés megnyilvánulásaként tálaltak a közszolgálati médiában. Holkeriből mondjuk nem lett jelölt.

Akkor először képzeljük el, hogy a magyar jobboldali párt vidéki összeborulásán bent van a sajtó. A közszolgálati média beszámol a beszédekről, a politikusok spontán kommentálják az elhangzottakat. A bulvármédia a valóságnak szorosan megfelelően elmondja, ki meddig és mit ivott, továbbá hírt csinál abból, hogy elromlottak a wc-k (true story). Nem sorolom tovább, nyilvánvaló, hogy maguknak a politikai aktoroknak is sokkal nagyobb a párton belüli autonómiájuk, mint ami Magyarországon lehetséges (és akkor nem is beszéltünk konkrétan a kormányzó pártról), nemhogy az állami, egyéb kormányzati és nem-kormányzati aktoroknak a politikához képest. A sajtó pozíciója pedig jól láthatóan nem alávetett (mint ahogy a kizárási logika ki nem mondva feltételezi), hanem függetlenül létező. A miniszterelnök nyugalmat kér magának, mert éppen a kávéját fogyasztja, de nem mondja azt senki, hogy csak akkor szabad kérdezni, ha kedve van hozzá, és azt sem mondják, hogy a párt most ünnepel és hagyjuk ünnepelni. Amúgy se nagyon respektálja senki, hogy ő most elmerül a kávézás gyönyörében, az eset megítélése abból a szempontból történik, hogy ügyesen kezelte-e a médiát vagy sem.

Na de ez egy másik helyzet mondhatnánk, mi van a parlamenttel? Rendben van, hogy egy viszonylag relaxált környezetben az újságírók szabadon mozognak és ide-oda bekukkantanak, de a parlamentben mégis komoly munka zajlik, annak a helynek méltósága van, akárki csak úgy be se mehet, nem igaz? Itt két esetet érdemes talán felidézni a helyzet illusztrálására.

Volt azért Finnországban is olyan, hogy valakit kitiltottak a parlamentből. Az országos kereskedelmi tv-csatorna tudósítója 1999-ben nem elégedett meg azzal, hogy az EU-s menekültügyi tárgyaláshoz kapcsolódóan keletkezett dokumentum nyilvános részét megkapja az illetékes parlamenti bizottság ülése után, hanem miután mondták neki, hogy a melléklet titkos, addig telefonált a bizottság tagjai után, míg valaki oda nem adta neki. A titkos irat nyilvánosságrahozatala viszont bökte a finn EU-képviselet vezetőjének a csőrét, és megindult egy társalgás arról, hogyan lehetne a dologra reagálni. Felhívták a tévét, hogy legközelebb valaki mást küldjenek, de megmozdult az újságírók szövetsége, az egyik finn EP-képviselő elővette az ügyet az európai parlamentben is, úgyhogy viszonylag gyorsan visszavonulót fújt a parlament hivatala és a parlamenti elnök. Magyarországon nyilván nincs erős érdekvédelem a politikával ennyire szorosan összefüggő területeken (meg sehol se), így aztán a történetek sokkal személyesebb szinten zajlanak és az újságíró nagyrészt egyedül marad a kormányzattal szemben. De már csak azért sem pontosan párhuzamos a történet, mert jól látható, hogy az újságíró információhoz férését nem nagyon korlátozta semmi.

Na jó, de azért a parlamentben forgatni azért mégis csak más, mint besétálni a bizottsági ülés helyszínére, elkérni az anyagokat meg végigtelefonálni a politikusokat, adják már oda, nem?

Bizony a finn parlamentben nagyrészt forgatnak mindenhol. Hagyományosan az ülésterem körüli körfolyosón, a kávézóban, ahol megfelel. Ennek az állapotnak vetett véget 2003-ban parlamenti elnöksége idején Paavo Lipponen. Ekkor zajlott az a krízis, aminek kapcsán a frissen megválasztott miniszeterelnök lemondásra kényszerült, mert kiderült, hazudott a választási küzdelem során (ez volt a magyar konzervatívok egyik kedvenc hivatkozási alapja 2006-ban, pedig valójában nagyon más volt az a történet). Az újságírók annyira fel voltak ajzva a kivételes helyzettől, hogy a forgatócsoportok fizikailag akadályozták a képviselőket a közlekedésben a parlamenti folyosón. Lipponent állítólag külön zavarta, hogy a képviselőkről folyamatosan előnytelen képek jelentek meg süteményevés közben, ezért a parlamenti kávézóban csak a képviselők beleegyezésével lehetett kamerát használni.

Az interjúk készítésére elsősorban szolgáló Államterem a finn parlamentben Forrás: wikipedia

Érdekes megnézni hogyan, és milyen indokok alapján állt vissza a korábbi állapot négy évvel később. Az új házelnök, Sauli Niinistö mostani köztársasági elnök, aki valójában a következő köztársasági elnök választásra készült ebben a pozícióban, első dolgaként megszüntette a korlátozásokat és úgymond úriemberek közötti megállapodást kötött a politikai újságírók egyesületével. Az új szabályok visszaengedték az ülésterem körülötti folyosóra az újságírókat, de az interjúk készítésére lehetőség szerint más tereket jelöltek ki. A parlamenti kávézóban forgatással kapcsolatban is egyezségre jutottak, ami nem fenyegette a politikusok méltóságát, de nem akadályozta meg őket az értelmes munkában.

Na most szerintem nem az a lényeges, hogy a magyar parlamentben a tudósítók mozgásterét sikerült olyan lehetetlenül szűkre szabni, hogy kénytelenek kedélyes galopp közben megpróbálni válaszokat kicsiholni az arrajáró képviselőkből, mert különben a kérdést sem tudják feltenni. És hogy normális országban ez nem így van. Hanem hogy micsoda különbség van az információhoz jutás és az elszámoltathatóság tekintetében részben ebből fakadóan, de sokkal inkább a mentalitások közötti különbségből fakadóan.

Idéznék egy mondatot a könyvből, amit használtam a harmadik sztori leírásához. Azt mondja a politikai újságírás egyik nagy öregjének számító Uimonen, hogy „Niinistö hozzászokott pénzügy-miniszterként, hogy az újságírók körbezsongták és minden mozdulatát nyomon követték”. A kép valamennyire visszaadja, hogy a helyi felfogás szerint a politikus tartozik a nyilvánosságnak azzal, hogy rendelkezésre áll. Ha a közszolgálati televízió úgy gondolja, hogy valamely téma nagyon fontos, akkor a helyileg illetékes országgyűlési képviselők bevonulnak a regionális stúdiókba, és egyenként elmondják a véleményüket a tárgyban. Szorosan kapcsolódik ehhez az államigazgatás átláthatóságának kérdése. Egy korábbi bejegyzésemben leírtam, hogyan buktatnak Finnországban minisztert. Már ott is kiemeltem, hogy a sajtó az alapján kerítette be a minisztert, hogy a tanácsadójának milyen tartalmú sms-t küldött. Gondoljunk bele, amikor Habony sms-ei nyilvános iratnak számítanak, hehe. Írtam arról is, hogy a helsinki városi önkormányzat évekre visszamenőleg feltette a teljes könyvelését a netre tavaly.

A transzparencia az elszámoltathatóság és ezen keresztül a valós politizálás előfeltétele. Annak hiányában marad az árnyékboksz meg a manipuláció. Amíg hagyjuk, hogy a kormányzat arról beszéljen, ami neki tetszik, addig maradnak a viták arról, hogy mit „szabad” az újságírónak meg mit nem, továbbá a sokat terebélyesített narratívák arról, hogy tehetségtelen az ellenzék, csődöt mond az elit, egyik kutya másik eb meg trallala-trallala.

Miközben az atv.hu megint nagyot megy egy hamisan előadott és félrevezetően címzett menekültes hírrel, érdemes a biztonság kedvéért elmondani azt a történetet is, mit tudunk a The Sun eleve látványosan problematikus, de az atv.hu jóvoltából ráadásul "pontatlanul" tálalt, a muszlim kisebbség kárára szenzációhajhász hírének utóéletéről.

Előző részünk tartalmából:

Az angol bulvárlap megbízásából telefonos felmérést végeztek nagy-britanniai muszlimok részvételével arról, hogyan viszonyulnak azokhoz a fiatalokhoz, akik Szíriába mennek harcolni, milyen megnyilatkozásokat várnak a muszlim közösség vezetőitől, hogy látják a terrorizmus okait illetve milyen lépéseket látnak indokoltnak a politika részéről stb. A Sun a Szíriába tartó fiatalokkal kapcsolatos válaszadást emelte ki a cikkében, és a kérdés szoros értelmétől eltávolodva, tendenciózusan értelmezte az adatokat. Így lett náluk egy csúf csúsztatással a "Szíriában harcolókhoz" csatlakozás egyértelmű a dzsihádisták mellett harcolással. Az atv.hu a biztonság kedvéért rátett jónéhány lapáttal. Az angolban inkább csak homályos, de leginkább együttérzés értelmű "sympathy" kifejezést "támogatásra" fordították le, és már a Sun által is sunyi módon dzsihadistákká átírt szíriai harcosokat pedig azonosították az Iszlám Állammal. De hogy ne végezzenek félmunkát, még ráadásul a "hír" címében azt állítják, a brit muszlimok ötöde egyetért a párizsi merényletekkel, holott arról az eredetiben nem volt szó (a felmérésben meg végképp nem). A Sun és az atv.hu irása közötti különbségeket jeleztem az előző bejegyzésben, továbbá a Guardian egy cikke megerősített abban a gyanúmban, hogy a Sun eleve félrevezetően adta elő a felmérés eredményeit.

"Ötből egy muszlim kényszeríti a macskáját az áttérésre" (forrás: twitter.com)

Az eltelt napokban az angol sajtó egy sor jelentős szereplője kritizálta a Sun eljárását, továbbá a twitteren ezerszám jelentek meg a Sun hírgyártásán gúnyolódó szövegek és képek (lásd fotó). Vicces módon a Times, amelynek szintén Murdoch a tulajdonosa helyreigazítást közölt, miközben az eredeti hírt közlő Sun tartja magát az állításaihoz. 

A dolog tartalmi részével kapcsolatban két fontos megnyilatkozás látott napvilágot: megszólalt a kutatást végző cég, és megszólalt egy kérdezőbiztos. Az előbbi két közleményt is kiadott, az utóbbi blogbejegyzésben osztotta meg tapasztalatait a közzel.

A Survation nevű cég elég határozottan elhatárolódott a megbízótól. Ugyan visszautasítják azokat a kritikákat, amelyek a módszertanukat illették (ez egy érdekes téma, de nem ebben az összefüggésben), de megjegyzik, hogy a saját publikációjuk nem azokat a következtetéseket tartalmazzák, amiket a Sun fűzött a kutatáshoz. Két ponton mondanak nagyon érdekeset. Egyrészt elmondják, hogy a kritizált "szimpátiára" vonatkozó kérdés az ő választásuk volt, mert egy márciusi kutatásukban már használták. Csakhogy éppen nem arra voltak kíváncsiak, hogy kik támogatják az Iszlám Államot, pont ezért használták az illető kifejezést, ami szerintük együttérzést jelent, és az empátia szinonímája, tehát "nem összekeverendő az egyetértéssel vagy támogatással". De az igazi csavar a történetben az, hogy az eredeti kutatásnak az lett volna az értelme, hogy a muszlim népességet a többséggel hasonlítsa össze ebből a szempontból, ami rögtön más megvilágításba helyezi a sztorit. A márciusi felmérésben (ahol tehát kontrollálták a válaszokat azzal, hogy nem muszlimoknak is feltették ugyanazokat a kérdéseket) ugyanis ugyanúgy a többségi (nem-muszlim) válaszadó fiatalok mintegy harmada érzett együtt a Szíriába menő muszlim fiatalokkal, mint ahogy a mostani felmérésben a muszlim fiatalok esetében tapasztalták. 

Összefoglalva, az atv.hu (akik továbbra is kint tartják a hírt változatlan formában) nemcsak kritika nélkül átvett egy szenzációhajhász bulvárhírt, de tendenciózusan tovább is torzította, és igyekezett úgy rendezni a Sun szövegében szereplő információkat is, hogy a koncepciót szolgálja. Hogy is mondjam, nagyon kevéssé színvonalas zsurnalizmus.

A kérdezőbiztos blogbejegyzése viszont nem csak a tények pontosítása miatt érdekes. Ez a szöveg rávilágít ugyanis arra, hogy milyen is a közeg, amelyben az eredeti hír megszületett, és miben különbözik attól, amit a magyar nyilvánosságban képzelni szokás. Magyarul segít annak a megértésében, miért hihető a magyar diskurzusban egy ilyen elferdített hír. 

Ugyanis ő az, aki konkrétan kapcsolatba került a válaszolókkal. Mind a véleménye, mind a tapasztalatai érdekesek. Azt mondja, többen megrökönydtek a kérdéseken, mert nem tartották őket egyértelműnek és leegyszerűsítőnek látták. A megkérdezettek is hasonlóan nyilatkoztak. Egyrészt nem találták értelmesen megválaszolhatónak a kérdéseket. Identitást felmérni két-három egyszerű kérdéssel nem könnyű dolog, ez nagyon nyilvánvaló. A másik lényeges tapasztalata a kérdezőbiztosnak, hogy a megkérdezettek a szokásostól eltérően szerették volna hosszasan kifejteni a véleményüket, ami éppenséggel pontosan ellenkezett azzal, amit a Sun megpróbált ráhúzni a számszerű válaszokra. Kimondottan kényelmetlenül érezte magát, mert úgy látta, ebben a kutatásban nem azt regisztrálja, amit a megkérdezettek gondolnak a világról. Az egész történet arról árulkodik, hogy az integráció sikerességéről szóló vita dacára a helyi muszlimok faktuális integrációja abban az értelemben, hogy nem alanyai, hanem részesei az erről folytatott beszédnek, nagyon mély. És a magyar közbeszéd, amelyben az együttélés tapasztalatai hiányoznak, és csak az együttélés konfliktusairól szóló hiradások érik el, akkor sem érezné valószínűleg pontosan ezeknek az álláspontoknak a helyi értékét, ha nem nyomná az állami és kollaboráns média némelyik azonos érdekű egyéb orgánummal kiegészülve a valóságot szándékosan hamisító propagandát.

Az alábbiakban leírt történet elsősorban arról szól, hogy hogyan keletkezik a ”nyugati” és ”keleti” - jelesül a magyar - nyilvános beszéd között érdemi különbség, amely tapasztalatom szerint egy sor kérdésben jelen van, de különösen a bevándorlás- és menekültügy kapcsán vált nagyon élessé. Azonos témák a magyar környezetben más jelentéseket nyernek. Felfogásom szerint ez egy nagyon káros jelenség. Hosszasan lehetne fejtegetni, hogy miért káros és milyen veszélyeket hordoz, mondhatom röviden azt, hogy már csak azért is érdemes lenne érteni, mi zajlik a kerítéstől nyugatra (és északra), mert ha ezek az országok valamilyen módon egyszercsak úgy döntenének, hogy nem finanszírozzák tovább Orbán kisvasútját, az az egyszerű magyar életében is érzékelhető visszaesésbe taszítaná a magyar gazdaságot. Érdekes a dolog továbbá abból a szempontból, hogy ha látjuk a nyugati és a magyar diskurzus közötti különbségeket, talán jobban el tudjuk helyezni azokat az állításokat, amelyek szerint a magyar miniszterelnök az uniós diskurzust meghatározó tényező.

Forrás: atv.hu a Daily Mail nyomán

Bottom line: magyar-finn perspektívában írok engem (vagy tapasztalatom szerint másokat) érdeklő témákról. A mostani bejegyzés kivétel. Eredetileg kíváncsian vártam, hogy jelenik meg a finn sajtóban az illető hír, hogy megnézzem, mit kezd egy ilyen vitatható információval a helyi média, de sem a két nagy bulvárlap sem a két (szerintem) legjelentősebb hírportál (a közszolgálati illetve a Helsingin Sanomat) ingerküszöbét nem érte el az ügy. Ebben az esetben azt hiszem, hogy az információ hiánya is beszédes, de erről majd később.

Reggel azt láttam a facebookon egy tanult ismerősöm megosztásában, hogy az atv.hu híre így szól:

Friss kutatás: félmillió brit muszlim egyetért a párizsi mészárlással.

Nagyon meglepett az állítás, és nagyon tragikus lenne, ha így lenne, ezért felkerestem az illető oldalt a megfelelő információkért. Az anyagot elolvasva először tényleg elkeseredtem, de egy sor gyanús pont volt sztoriban, ami eléggé zavart ahhoz, hogy elkezdjek utánamenni. Pici probléma, de felkeltette a gyanúmat: a hírhez csatolt bombasztikus ábra (adatok háttérben egy IS katonával – akivel kapcsolatban későbbi olvasásaim során kiderült, hogy maga a nemrég likvidált hírhedt késes gyilkos, azaz Jihadi John) forrásaként a Daily Mail volt megjelölve, miközben a cikkben hivatkozott információk a The Sun kutatását és írását jelölték meg információként. Nem értettem, hogy mit tett hozzá az előbbi az utóbbihoz, amiért be kellett vonni, miközben az érdemi informácik kivétel nélkül az utóbbiból származtak. Aztán megnéztem az illusztrációkban megjelenő eredeti kérdéseket, és nem voltam meggyőződve róla, hogy a magyar cikk azt mondja, amit ezek alapján angolul mondani lehet. Ezen a ponton kezdtem el megnézni a finn sajtót, mert érdekelni szokott, hogy azonos eredetű információt melyik médiakultúra hogy tálal (nem a magyar szokott előnyére kijönni az összehasonlításból).

Miután az említett finn portálok nem hozzák a The Sun hírét egyáltalán (ellenben mindkét bulvárlap netes felületén kiemelten szerepel az Independent híre, amely szerint a muszlim nőkkel szembeni atrocitások száma a párizsi támadás óta megháromszorozódott – ez azért érdekes, mert az atv-n idézett Daily Mail több módon is megpróbálja kontextusba helyezni a Sun közlését, egyebek között épp ezzel az infromációval, az atv-nél azonban a DM csak Jihadi Johnos kép miatt szerepel egyáltalán, a többi szempont elmarad), megnéztem a forrásokat.

Elsősorban is, a Sun cikkében nem szerepel az az állítás, ami az atv-hír címe lett. A Sun cikke (bár szintén szenzációhajhász módon címezték meg - ezt interpretálta több ponton túl az atv-s szerző) érdemét tekintve nem erről szól, de még a legközelebbi mondat is így hangzik: ”ha a felmérés tükrözné az országban (a muszlimokra) jellemző nézeteket, az azt jelentené, hogy fél millióan támogatják valamilyen értelemben a dzsihádistákat”. Tehát nem a párizsi terrorakciót (csúszda no.1), hanem a dzsihádistákat, és valamilyen értelemben (csúszda no. 2), már ha a felmérés tükrözi (csúszda no. 3). Viszonylag gyorsan távol kerültünk tartalmilag az eredeti állítástól, de tovább is van, mondom még. Az idézett Sun mondat (a címadás ellenére) nagyon óvatos, nem véletlenül, és ennek lesz még jelentősége. De mit is jelent az, hogy támogatja valamilyen értelemben, és hogyan viszonyul ez ahhoz, hogy ”egyetért”, ahogy az atv-hír címe mondja?

Már a magyar cikk alapján is szöget ütött a fejembe, hogy a felmérésben használt kérdés nem tüntet az egyértelműségével. Ugyanis egyrészt az angol ”have sympathies with” nem pontosan azt jelenti, mint a magyar szimpatizál, közelebb áll az együttérzéshez, sajnálathoz, mint a magyar kifejezés, és kevésbé egyértelmű benne a támogatásra vonatkozó elem. Még inkább zavaró, hogy ugyan a Sun azt írja a cikkben, hogy ezek a számok azokra vonatkoznak, akik az Egyesült Királyságból elmentek az IS kötelékében harcolni, a pontos kérdés az volt, hogy a válaszadó hogyan érez azokkal kapcsolatban, akik elmentek Szíriába harcolni. Mondjuk az első állítás sem azonos azzal, amit az atv.hu mond, hogy tudniillik ”5-ből 1 brit muszlim szimpatizál azokkal, akik az Iszlám Állam oldalán harcolnak Szíriában” (csúszda no. 4-5 – igaz, ebben már a Sun is benne van).

Ekkor tartottam tehát ott, hogy a Sun felmérése problémásnak tűnik, mert egyszerű ember azt hinné, nem mindegy, hogy azt gondolom, hogy szerencsétlen hülyék, akik romantikus felhevülésben/félretájékozottság és félrevezetettség okán elmennek a messzi idegenben harcolni egy távoli ügyért, azok lehetnének az én különböző okokból frusztrált rokonaim=/ismerőseim is, vagy azt gondolom, hogy túszokat lefejezni cool. Amúgy a Sun felmérésében 5% volt azoknak az aránya, akik erős szimpátiát éreztek, és 15% azoké, akik valamennyit, de az ”1 az 5-ből” mégis jobban hangzik (nagyon nem szimpatizálni nem lehetett). Ráadásul a Sun-cikknek az igazi mondanivalója az volt, hogy az ő számaik tíz százalékkal alacsonyabbak, mint a Sky Párizs előtti felmérésének az eredményei (spoiler: amint később kiderült, az értelmezéssel kapcsolatos kétségeimet alátámasztja, hogy a korábbi felmérésben nem csak muszlimokat kérdeztek, és ott a nem muszlim válaszadók között is 14% volt a ”szimpatizálók” aránya - vö. ”Nyolcmillió brit támogatja a párizsi robbantásokat”). Szóval amikor itt tartottam, felhozott a Facebook hírfolyamja egy Guardian-cikket, amiből a szempontunkból érdekes információk derültek ki.

A Guardian ugyanis azért írt, mert másoknak is feltűnt a Sun híranyagában érződő következetlenség. Kiderült, hogy a Sun felméréseit általában készítő YouGov nem volt hajlandó elvállalni a munkát, mert szakmailag kivitelezhetetlennek tartották, hogy a rendelkezésre álló idő alatt és a javasolt metodológiával olyan mintát lehessen előállítani, amely bármilyen módon reprezentálná a muszlim népességet. Ezért volt annyira óvatos a Sun az eredmények megfogalmazásával, mert azt mégsem állíthatták, hogy ezek az eredmények valóban tükröznék a muszlimok véleményét az Egyesült Királyságban. Egyéb finom részletek között például kiderült, hogy felhívták a BBC-nél tevékenykedő Adil Ray-t is, aki nem akart a kérdésekre válaszolni, de nagyon elcsodálkozott azon, hogy ennyire rosszul megfogalmazott kérdésekkel dolgoznak a véleménykutatók.

A dolognak egyik oldala tehát az, hogy az eleve rossz minőségű információ a kontextusából kiragadva, figyelmetlenül magyarra fordítva, és aztán a magyarországi diskurzus kontextusában értelmezve (ezen értem az infromációk szelektálását és a címválasztást például) nagyon más képet ad a magyara olvasónak, mint amivel az eredeti környezetben az ember találkozna. Nem biztos, hogy egy magyar, magát szeriőz hírportálnak tekintő orgánum jól teszi, ha brit bulvárlapok anyagait egy az egyben átveszi. Nem véletlen, hogy a finn bulvárlapok ezzel nem foglalkoztak. Valószínűsítem ugyanis, hogy az ilyen pozíciókban dolgozó hírszerkesztők (ismerek ilyet párat) elég jól képzett zsurnaliszták ahhoz, hogy első ránézésre érzékelik azokat a problémákat, amik nekem is feltűntek (pedig én nem vagyok az), mint ahogy ez a brit közegben is kritikát váltott ki.

És a történet itt jellegzetes az Európa két fele közötti diszkrepancia szempontjából. Nem arról van szó, hogy egy angol bulvárlap ne jelentethetne meg adott esetben tendenciózus, bizonyos előítéletek erősítésére is alkalmas, az olvasó félelmeire utazó cikkeket. A különbség a szöveg társadalmi környezetében és a média szerkezetében van. Meglátásom szerint az erdeti, önmagában problémás szöveg atv-s sorsa azt jelzi, hogy mennyire elszakadt a magyarországi diskurzus a valóságtól, és automatikusan a kormányzati propaganda kínálta dimenziókban képes csak értelmezni a világ dolgait. A Sun cikke egy színes, sokhangú diskurzusba illeszkedik (a maga kevéssé kifinomult módján), a magyar nyilvánosság szerkezete viszont lehetetlenül egypólusú, ezért az ilyenfajta közlések nem egy vita részeként kerülnek befogadásra, hanem a kész és minden működőképes kihangosítón nyomott kormányzati propaganda síkjaira fekszenek rá. Már csak ezért is érdemes lenne mindenkinek megfontolnia, hogy becsatlakozik-e ebbe, ráadásul pontoatlan információk propagálásával.