Amint az közismert, Kövér László pedellus házelnök kitiltotta a fél nembaráti sajtót a parlamentből, mert túl hevesen próbálták megtudni a véleményét az MNB közpénzköltő szokásairól. Ahogy követtem a sajtótudósításokat és azok értelmezését a közösségi média esetlegesen elém kerülő bugyraiban, feltűnt a „szükségtelen ilyen agresszív módon letámadni a politikusokat”-típusú érvelés viszonylag erős jelenléte trollmentes közegekben is.
Úgy érzékelem, egy nagyon fontos szempont hiányzik az eseménysor értelmezéséből, ami pedig a konkrét esettől függetlenül is nagyon fontos a magyarországi helyzet megértéséhez. Az illető szempont a sajtó és a nyilvánosság viszonya a politikához. Jelesül arra gondolok, hogy amikor a magyarországi sajtószabadság kérdése van terítéken, rendszeresen megjelenik az érv, hogy de hát az „ellenzéki” média szabadon elmondhatja a véleményét, tehát a sajtó szabad. Az állítás önmagában is hamis (téves), de ennél talán fontosabb, hogy az információ lehető szabad áramlása, a nyilvánosság pluralitása, általánosabban az átláthatóság alapvetően meghatározza a demokrácia minőségét. Kicsit fárasztó hallgatni a magyar átlagszavazót, amint előadja, hogy „ezek mind ilyenek”, meg hogy a politikus mind korrupt meg az összes többit, miközben simán beletörődik abba, hogy nincs abban a helyzetben, hogy ilyenfajta ítéleteket kimondjon, mert megelégszik azzal a médiakörnyezettel, amelyik megakadályozza a tájékozódásban. Mindezt azért hozom fel, mert ilyen parlamenti kitiltások nemcsak azért nincsenek az átláthatóságot, az információ szabadságát értéknek tekintő országokban, mert kevesebb a pedellus a rendszerben. Azért sincsenek, mert az újságíró nem kerül ilyen helyzetbe.
A finneket nem a hajuknál fogva rángatom ide, a Freedom House 2015-re vonatkozó rangsorában Finnország a harmadik Svédországot és Norvégiát követve. Magyarország ugyanebben a rangsorban ugye nem sokkal Namíbia és Kelet-Timor után a 71. helyen büszkélkedik. A honi helyzet fölötti általános kesergés helyett szeretném néhány példával illusztrálni, hogy (a média kevésbé pártos volta, a médiafinanszírozás pártfüggetlensége és még egy sor központi jelentőségű szemponton túlmenően is) miért gyökeresen más a finn politikai tudósító helyzete.
A finn médiatörténet egyik jelentős pillanata az „Én most kávét iszom” jelenet. Harri Holkeri, a koalíciós kormány konzervatív miniszterelnöke reagált így a sajtó kérdéseire 1990-ben, de hogy hol, mikor és miért, az megéri a dolog picit alaposabb körbejárását. A konzervatív párt népszerű módon (a hétvége tengerjárón eltöltése az egyik legkedveltebb formája a hazai turizmusnak Finnországban, valószínűleg nem legkevésbé a vámmentes alkoholvásárlással való sokéves múltra visszatekintő kapcsolata miatt) sétahajózást szervezett a tagjai és szimpatizánsai részére ahol a vezető politikusok is jelen voltak - ez ma is így működik. A kérdéses ciklus volt szinte az első hosszú évtizedek óta, hogy a konzervatív párt kormányra került, sőt, a második világháború óta először a miniszterelnököt is adta. Holkeri ugyan miniszterelnökként a párt vezető politikusának számított, a közvéleménykutatásokban többen megelőzték a párton belül, ezért nem volt magától értetődő, kit indítson a párt köztársasági elnöknek. Így történt, hogy a miniszterelnök előzetes megkérdezése nélkül a párt megszondázta a hajóút folyamán a párttagokat, kit szeretnének jelöltként látni, és a jelenlévő újságírók vért szimatoltak. Úgy értékelték, hogy hatalmi harc volt kibontakozóban a miniszterelnököt adó párton belül, és megpróbáltak kommentet kicsikarni a szereplőkből. Ekkor hangzott el Holkeri szájából a szállóigévé vált komment (a jelent itt meg is tekinthető), amit aztán a kommunikációs ügyetlenkedés megnyilvánulásaként tálaltak a közszolgálati médiában. Holkeriből mondjuk nem lett jelölt.
Akkor először képzeljük el, hogy a magyar jobboldali párt vidéki összeborulásán bent van a sajtó. A közszolgálati média beszámol a beszédekről, a politikusok spontán kommentálják az elhangzottakat. A bulvármédia a valóságnak szorosan megfelelően elmondja, ki meddig és mit ivott, továbbá hírt csinál abból, hogy elromlottak a wc-k (true story). Nem sorolom tovább, nyilvánvaló, hogy maguknak a politikai aktoroknak is sokkal nagyobb a párton belüli autonómiájuk, mint ami Magyarországon lehetséges (és akkor nem is beszéltünk konkrétan a kormányzó pártról), nemhogy az állami, egyéb kormányzati és nem-kormányzati aktoroknak a politikához képest. A sajtó pozíciója pedig jól láthatóan nem alávetett (mint ahogy a kizárási logika ki nem mondva feltételezi), hanem függetlenül létező. A miniszterelnök nyugalmat kér magának, mert éppen a kávéját fogyasztja, de nem mondja azt senki, hogy csak akkor szabad kérdezni, ha kedve van hozzá, és azt sem mondják, hogy a párt most ünnepel és hagyjuk ünnepelni. Amúgy se nagyon respektálja senki, hogy ő most elmerül a kávézás gyönyörében, az eset megítélése abból a szempontból történik, hogy ügyesen kezelte-e a médiát vagy sem.
Na de ez egy másik helyzet mondhatnánk, mi van a parlamenttel? Rendben van, hogy egy viszonylag relaxált környezetben az újságírók szabadon mozognak és ide-oda bekukkantanak, de a parlamentben mégis komoly munka zajlik, annak a helynek méltósága van, akárki csak úgy be se mehet, nem igaz? Itt két esetet érdemes talán felidézni a helyzet illusztrálására.
Volt azért Finnországban is olyan, hogy valakit kitiltottak a parlamentből. Az országos kereskedelmi tv-csatorna tudósítója 1999-ben nem elégedett meg azzal, hogy az EU-s menekültügyi tárgyaláshoz kapcsolódóan keletkezett dokumentum nyilvános részét megkapja az illetékes parlamenti bizottság ülése után, hanem miután mondták neki, hogy a melléklet titkos, addig telefonált a bizottság tagjai után, míg valaki oda nem adta neki. A titkos irat nyilvánosságrahozatala viszont bökte a finn EU-képviselet vezetőjének a csőrét, és megindult egy társalgás arról, hogyan lehetne a dologra reagálni. Felhívták a tévét, hogy legközelebb valaki mást küldjenek, de megmozdult az újságírók szövetsége, az egyik finn EP-képviselő elővette az ügyet az európai parlamentben is, úgyhogy viszonylag gyorsan visszavonulót fújt a parlament hivatala és a parlamenti elnök. Magyarországon nyilván nincs erős érdekvédelem a politikával ennyire szorosan összefüggő területeken (meg sehol se), így aztán a történetek sokkal személyesebb szinten zajlanak és az újságíró nagyrészt egyedül marad a kormányzattal szemben. De már csak azért sem pontosan párhuzamos a történet, mert jól látható, hogy az újságíró információhoz férését nem nagyon korlátozta semmi.
Na jó, de azért a parlamentben forgatni azért mégis csak más, mint besétálni a bizottsági ülés helyszínére, elkérni az anyagokat meg végigtelefonálni a politikusokat, adják már oda, nem?
Bizony a finn parlamentben nagyrészt forgatnak mindenhol. Hagyományosan az ülésterem körüli körfolyosón, a kávézóban, ahol megfelel. Ennek az állapotnak vetett véget 2003-ban parlamenti elnöksége idején Paavo Lipponen. Ekkor zajlott az a krízis, aminek kapcsán a frissen megválasztott miniszeterelnök lemondásra kényszerült, mert kiderült, hazudott a választási küzdelem során (ez volt a magyar konzervatívok egyik kedvenc hivatkozási alapja 2006-ban, pedig valójában nagyon más volt az a történet). Az újságírók annyira fel voltak ajzva a kivételes helyzettől, hogy a forgatócsoportok fizikailag akadályozták a képviselőket a közlekedésben a parlamenti folyosón. Lipponent állítólag külön zavarta, hogy a képviselőkről folyamatosan előnytelen képek jelentek meg süteményevés közben, ezért a parlamenti kávézóban csak a képviselők beleegyezésével lehetett kamerát használni.
Az interjúk készítésére elsősorban szolgáló Államterem a finn parlamentben Forrás: wikipedia
Érdekes megnézni hogyan, és milyen indokok alapján állt vissza a korábbi állapot négy évvel később. Az új házelnök, Sauli Niinistö mostani köztársasági elnök, aki valójában a következő köztársasági elnök választásra készült ebben a pozícióban, első dolgaként megszüntette a korlátozásokat és úgymond úriemberek közötti megállapodást kötött a politikai újságírók egyesületével. Az új szabályok visszaengedték az ülésterem körülötti folyosóra az újságírókat, de az interjúk készítésére lehetőség szerint más tereket jelöltek ki. A parlamenti kávézóban forgatással kapcsolatban is egyezségre jutottak, ami nem fenyegette a politikusok méltóságát, de nem akadályozta meg őket az értelmes munkában.
Na most szerintem nem az a lényeges, hogy a magyar parlamentben a tudósítók mozgásterét sikerült olyan lehetetlenül szűkre szabni, hogy kénytelenek kedélyes galopp közben megpróbálni válaszokat kicsiholni az arrajáró képviselőkből, mert különben a kérdést sem tudják feltenni. És hogy normális országban ez nem így van. Hanem hogy micsoda különbség van az információhoz jutás és az elszámoltathatóság tekintetében részben ebből fakadóan, de sokkal inkább a mentalitások közötti különbségből fakadóan.
Idéznék egy mondatot a könyvből, amit használtam a harmadik sztori leírásához. Azt mondja a politikai újságírás egyik nagy öregjének számító Uimonen, hogy „Niinistö hozzászokott pénzügy-miniszterként, hogy az újságírók körbezsongták és minden mozdulatát nyomon követték”. A kép valamennyire visszaadja, hogy a helyi felfogás szerint a politikus tartozik a nyilvánosságnak azzal, hogy rendelkezésre áll. Ha a közszolgálati televízió úgy gondolja, hogy valamely téma nagyon fontos, akkor a helyileg illetékes országgyűlési képviselők bevonulnak a regionális stúdiókba, és egyenként elmondják a véleményüket a tárgyban. Szorosan kapcsolódik ehhez az államigazgatás átláthatóságának kérdése. Egy korábbi bejegyzésemben leírtam, hogyan buktatnak Finnországban minisztert. Már ott is kiemeltem, hogy a sajtó az alapján kerítette be a minisztert, hogy a tanácsadójának milyen tartalmú sms-t küldött. Gondoljunk bele, amikor Habony sms-ei nyilvános iratnak számítanak, hehe. Írtam arról is, hogy a helsinki városi önkormányzat évekre visszamenőleg feltette a teljes könyvelését a netre tavaly.
A transzparencia az elszámoltathatóság és ezen keresztül a valós politizálás előfeltétele. Annak hiányában marad az árnyékboksz meg a manipuláció. Amíg hagyjuk, hogy a kormányzat arról beszéljen, ami neki tetszik, addig maradnak a viták arról, hogy mit „szabad” az újságírónak meg mit nem, továbbá a sokat terebélyesített narratívák arról, hogy tehetségtelen az ellenzék, csődöt mond az elit, egyik kutya másik eb meg trallala-trallala.