A hír a finnországi alapjövedelem-kísérletről végigfutott a sajtón, és rengeteg helyes információ is megjelent, most mégis gyorsan összefoglalnám a helyzetet, tennék néhány észrevételt, és elgondolkodnék hangosan a honi diskurzus természetéről.

Nem szándékozom itt egyenként végigvenni, hogy a mainstream magyar sajtó mit írt az ügyről, az információ forrása egy október legvégén megjelent cikk, amely jónéhány nappal később elérte a nemzetközi sajtót, majd nagyon gyorsan megjelent a hvg.hu-n, itt-ott-amott, később jelentek meg értelmező szövegek és úgy tűnik, a finn példa újraélesztette az alapjövedelmet érintő magyarországi diskurzust. Az ősforrás (ha jól értem) a finn regionális napilapok szövetsége (nagymúltú helyi újságok tavaly egyesültek közös szerkesztőséget létrehozva egyebek között a hazai hírek szerkesztésére - némelyikük nem áll távol a kormányt alkotó pártoktól) lapjaiban közölt információ volt, amely sokkal több kérdést hagyott nyitva, mint amennyit megválaszolt, de a 800 euró belengetésével elindította a nemzetközi hírfolyamot.

Mi is a hír? Azt eddig is tudni lehetett, hogy a kormányprogramban (amit egyes más politikai kultúrák gyakorlatától  eltérően itt komolyan vesznek - NB az üzleti életből jött miniszterelnök, Juha Sipilä preferálta működési mód szerint a kormányprogram egyfajta cselekvési terv, amit a miniszterek megvalósítanak)  van homályos utalás az alapjövedelem kipróbálására, és hogy a kísérleti bevezetés megvalósítása gyakorlati és alkotmányos kérdéseket egyaránt felvet. A várható tökörészéssel szemben a kormány most (hogy pontosan mikor, az a cikkből nem derül ki) megbízott egy szakértőkből álló bizottságot, hogy dolgozzanak ki javaslatot a kísérlet megvalósítására, illetve az ott kipróbálandó alapjövedelem tartalmi elemeire. Jövő március végéig áll elő a bizottság a kísérletben résztvevők körével (területi vagy egyéb alapon kiválasztva az alanyokat) és a javasolt alapjövedelem mértékével, novemberben adja be végleges beszámolóját, és 2017 elején indulna meg a két éves kísérleti alkalmazás. Ezzel az alapjövedelem esetleges bevezetése valószínűleg ki is csúszna a jelenlegi kormány mandátumából. Másrészt ha Finnországban valamit elkezdenek előkészítni kormányzati szinten, annak a végigvitelét elég nehéz utána megvétózni...

Hogy mit is szándékozik itt a kormány megvalósítani, az cseppet sem magától értetődő. Alapjövedelem címke alatt ugyanis nemcsak Magyarországon beszélnek egymástól gyökeresen különböző modellekről, hanem ez Finnországban is finoman szólva zavaros. Itt ráadásul a kormányt alkotó pártok nem azok, amelyek az alapjövedelem gondolatát hagyományosan támogatták. A politikai implikációkra visszatértnék később.

Az alapjövedelem (és társai) sokszínűségéről írt jó összefoglalót az index, vannak a kérdésnek dedikált honlapok és a Megújuló Magyarországért Alapítvány is kiemelten foglalkozik vele, én itt az elvi részletekbe nem mennék bele. Mindenesetre (a finnországi terminológiával élve) létezik teljes körű alapjövedelem, részleges alapjövedelem, és beszélnek negatív jövedelemadóról. Ugyan a híradások többnyire az összegre fókuszálnak (amely összegek a magyar jövedelemszint a fejlett nyugat mögötti hatalmas elmaradása miatt persze csillagászatinak hatnak, különösen gondosan forintra átváltva) és hajlamosak úgy leírni az alapjövedelmet, mint ami állampolgári jogon munkvégzés nélküli kényelmes megélhetést biztosít egyfelől és valamiféle ajándék módján "új pénzt" jelent másfelől, ennek igazából egyik eleme sem igaz a finn esetben. Több okból sem. Kezdjük az elején.

Megvallva a valóságot, rendkívül zavarbaejtő, hogy azok a pártok, amelyek a kormánykoalíciót alkotják (leegyszerűsítve: neoliberálisok, neokonzervatívok és euroszkeptikus populisták), éppen nem azok, akik kacérkodnának az alapjövedelem bevezetésével hagyományosan. Ennek köszönhetően, bár a koalíciót vezető Centrum pártban beszélnek az alapjövedelemről (ezért is került valahogy bele a kormányprogramba) és az ifjúsági szervezetük propagálja a negatív jövedelemadót (tehát hogy egy bizonyos jövedelmi szint alatt nem az állampolgár fizet adót, hanem az állam jövedelmet csoportosít át ezen adózóknak, ami inkább filozófiájában mint következményeiben különbözik az alapjövedelemtől), kidolgozott alapjövedelemkoncepcióval csak az ellenzék posztmodern/baloldali pártjai rendelkeznek. Azt tehát, hogy a kormány mit akar kezdeni azokkal az alapvető kérdésekkel, hogy a diákok, nyugdíjasok részesei lennének-e az alapjövedelem rendszerének, hogy a családi kedvezményeket teljes mértékben kiváltaná-e az alapjövedelem, hogy az egyáltalán biztosítaná-e a szociális biztonság jelenlegi szintjét (ezeket lehetne sorolni), mind súlyos eurómilliókat és eurómilliárdokat érintő kérdések, nos, azt speciel nem tudjuk. A jó hírem az, hogy ezt a felállított szkértői bizottság tagjai sem tudják.

Na de beszéljünk már végre a pénzről!

Ugyanis az alapjövedelmet övező (megelőző) szociálpolitikai környezet jelentősen meghatározó tényező. Finnország esetében pl. kiterjedt (és rettenetesen összetett, mondhatni kaotikus) szociális hálóról van szó. Ez a nyolcszáz euró pl. nincs radikális távolságra attól, amit az állampolgár (illetve bárki, aki Finnországban lakik és státusza szerint a finn társadalombiztosítás tagja - ez pl. uniós állampolgárok esetén legalább kétéves munkaszerződést kiván meg) minden körülmények között megkap az államtól különböző jogcímeken munkaerőpiaci támogatás, szociális segély, lakhatási támogatás, gyermeknevelési segély stb-stb. formájában - megjegyezve, hogy ezek a juttatások háztartásonként és nem egyénenként vannak elbírálva. Ha jól értem, ugyan előállhat olyan helyzet, amikor valamilyen okból a delikvensnek sikerül kinavigálnia magát a szociális háló apró résein keresztül abból, hogy az öregségi nyugdíj minimálösszegét megkapja (ez önmagában alacsonyabb, 600 euró), de talán beszélhetünk arról, hogy egyfajta minimáljövedelem szinte már amúgy is létezik. A finn alapjövedelem tehát nem radikálisan változtatná meg a legalsó jövedelemszegmens jövedelmi viszonyait, hanem az állandó kérvényezés-elbírálás-megfelelés megaláztatásától mentené meg őket elsősorban.

Na de hát mire elegendő ez a 250 ezer forint Finnországban? Mert ugye ennyi pénzből kicsi lakást bérelni a pesti belváros határán, lejárni a trendi hamburgerezőkbe, elkommunikálgatni a laptopon egy kávézóban, esetleg elmenni sörözni a haverokkal biztos lehet, ha az ember ügyes és beosztóan él. Finnországban nem teljesen ez a helyzet. Ugyanis már a garzon bérlete a helsinki belváros határán (nem mintha ilyeneket csak úgy találni lehetne a piacon, az ember vagy elköltözik messzire, vagy többet költ) a rezsivel kiegészülve kényelmesen meghaladja a csaillagászati negyedmilliós összeget. A trendi burgerezőket felejtsük el, de egy tejeskávé 1500 forint alatt men nagyon fog elkészülni, és egy korsó jó ser könnyen lesz 2500 forint körüli összeg. Nagyok a magyarok és finnek közötti jövedelemkülönbségek, de ott az esetleges teljes körű alapjövedelemnek szánt 800 euró még az elgyötört, leszakadó magyar középosztály életrszínvonalát sem biztosítja, legalábbis urbánus környezetben biztosan nem. A lakhatási kiadások közötti hatalmas különbségek miatt alapvető kérdése az alapjövedelem finnországi alkalmazásának, hogy lehetne kiiktatni a lakhatási támogatásban jelen levő lakhely alapú elbírálás elvesztéséből fakadó egyenlőtlenséget.

Ez tehát a teljes alapjövedelem, ami ugyan célja a finn Zöldek alapjövedelemkoncepciójának, de az általuk kalibrált (pontosabban a parlament kutatórészlegével kétszer is, legutóbb 2014-ben kiszámoltatott) összeg ennél alacsonyabb. Nyilván lehet olyan alapjövedelem-modelleket kitalálni, amelyek jelentősen megterhelik az ország teherbíróképességét, a Zöldek háttéranyagából az derül ki, hogy általánosságban egy-két százalékpontnyi jövedelemadó-emelkedést kívánna meg a rendszeres keresettel rendelkezők körében ha az ezen a szinten elképzelt legnagyobb hatékonyságot várják el tőle, de alapesetben nem lenne úgymond költségvetési vonzata.  A Zöldek és a Baloldali Szövetség alapjövedelemkoncepciója mögötti filozófia a közösségileg hasznos, nem jövedelemszerző tevékenységek díjazását, az emberi méltóságot, az ahhoz való jogot, a kapcsolódó bürokrácia felszámolásából adódó mentális és anyagi nyereséget hangsúlyozza. Az ő támogatóik szeme előtt nagy valószínűséggel a jól képzett, munkanélküli, csak kisebb megbízásokra esélyes polgár lebeg, aki a jelenlegi rendszerben nem végezhet rosszul fizető szellemi munkát a minimális munkanélküli járadék elvesztésének veszélye nélkül. 

A regnáló kormány szempontjai aligha ezek. Az emlegetett kormányprogramban mindössze egyetlen mondat jelenik meg az alapjövedelem kipróbálásáról, és a helyi TB (alias KELA) kutatási vezetője, aki a sokat emlegetett bizottságot is vezeti, annyit tudott mondani, hogy ők a kormány szándékából azt olvassák ki, hogy a munkanélküliség csökkentése, a munkára ösztönzés és a munkaerő nagyobb rugalmassága a fő szempontok.

Miért is hordoz ez magában komoly veszélyeket? Az alapjövedelem (legyen teljes vagy részleges, utóbbi esetben a kiegészítő, rászorultsági alapon nyújtott transzferektől függően) összege a szociális környezettel összhatásban értelmezve nagyon különböző társadalmi következményekkel járhat. Lehet az alapjövedelmet annyira alacsonyra kalibrálni (miközben valóban kiváltják vele a szociális juttatások teljes rendszerét), ami megszűnteti a minimális megélhetés garanciáját, valamint a munkajövedelmek általános szintjét is jelentősen megcsapolja. Ha fel lehet venni olcsóbbért valakit, aki az éhhalál elkerülése érdekében tényleg bármilyen munkát elvégezne, az jelentősen gyengíti a munkavállaló pozícióját bértárgyalás esetén. Egy ilyen kimenet nem lenne távol a kormány filozófiájától. Sőt, az alapjövedelemtől mindeddig elzárkózó konzervatívok valószínűleg ilyen irányba tudnák elképzelni a megvalósítását. A szociáldemokraták pont azért nem szeretik az alapjövedelmet (egyéb kifogások mellett), mert a szakszervezetek helyzetének gyengülését látják benne.

Summa summarum, nem javaslom senkinek, hogy emiatt Finnország felé vegye az útját, több okból sem. Egyrészt súlyosan korai lenne. Még ha nem is merülnek majd fel akadályok a pilot projekt megvalósításával kapcsolatban (márpedig ha olyan verziót valósítanak meg, ami szűkíti a résztvevők szociális juttatásait, nagyon nehéz lesz megindokolni, hogy kötelező erővel beválasszanak valakit), akkor is három-négy év, amíg ebből egyáltalán törvényjavaslat lehet. Másrészt több-kevésbé kizárt, hogy az eredmény olyasmi legyen, amire messzefröldről ácsingóznak a népek. Alapvetően kétféle kimetel lehetséges: a kormánykoalíció az alapjövedelem örvén felszámolja az északi típusú jóléti állam megmaradt elemeit, vagy megvalósul egy olyan típusú alapjövedelem, ami a társadalom legalacsonyabb jövedelmi szegmensében megkönnyíti a munkába való belépést, megvalósítja az alapjövedelem mellett érvelők igényét a közösséghez tartozáson alapuló egyenlő ellátás elvének kimondására, de ugyanakkor valamilyen értelemben megtakarítással jár a jelenlegi viszonyokhoz képest. Az előbbi mellett szól a politikai logika, az utóbbi mellett a hagyományos Finnország politikai nyelve és eljárásjogi nehézkedése.

Végül egy személyes megjegyzés. A magyar alapjövedelem-diskurzus részben úgy tűnik, figyelmen kívül hagy egy sor tényezőt, amely a egyébként ennek a diskurzusnak sajátja, és ehelyett egy fantomot üldöz, részben nyilvánvalóan más társadalmi közegben él, mint a finn. Magam részéről picit türelmetlemül hallgatoma zokat az érveket, amik szerint ezt Magyarországon az ország teherbíróképessége miatt nem lehet megvalósítani, trallala-trallala. A mértékén nagyokat lehet vitatkozni, de az alapjövedelem alapvetően egy technika, ami a magyar, szerintem súlyosan torzult, igazságtalan, egyenlőtlen szociálpolitikához képest egy számomra szimpatikus út.

Greenpeace, bukás, politika: hosszan, ámde tanulságosan!

A miniszteri felelősség illetve a politikusi lemondjak vagy ne mondjak kérdése az ún. fejlett demokráciákban sem tartozik az egyszerűk közé. Aligha meglepő, hogy a finn és a magyar példák mégsem akarnak nagyon hasonlítani egymásra. Mai történetem mégsem épül a „bezzeg Északon” modellre. Érdekes elemeket tartalmaz viszont politika és civil szféra kapcsolatáról, a sajtó szerepéről, és kétség kívül a politikai erkölcsről is.

A “monnyon le” kérdéskörében egyébként Finnország már volt példa: a 2006 utáni időszakban ugyanis konzervatív körökben hivatkozási alap volt Anneli Jäätteenmäki (Finnország történetének első nőnemű miniszterelnöke ) 2003-as lemondása. A logika szerint a finn miniszterelnök lemondott, mikor kiderült, hogy hazudott, tehát Gyurcsánynak is le kellett volna mondania. Ugyan az eset szerintem rettenetesen érdekes, de konkrétan aligha elhanyagolható az az apróság, hogy Jätteenmäki lemondásához nem a beismerés vezetett, hanem a parlamentáris bizalom megszűnése. Amúgy az történt, mint a Medgyessy-Gyurcsány cserénél, az egyik koalíciós partner új miniszterelnököt kért a kormányfőt adó párttól.

Heidi Hautala este viszont csak abban emlékeztet a fentiekre, hogy ő is finn minszter és nő. A továbbiakban elmesélt történet nagy intenzitással zajlott a finn tömegkommunikációban jó két héttel ezelőtt, és mára lecsendesedett annyira, hogy minden releváns információnak birtokában lehetünk, és talán tanulságokat is megfogalmazhatunk.

Az előzmények: A finn állam jégtörésre specializálódott Arctia Shipping nevű cége lehetőséget látott a (zöldek által komoly kockázatnak tekintett) Shell északi tengeri fúrásainak jégmentesítésében. Az alapvető probléma abban áll, hogy a finn tengereken szükség van a speciális jégtörőkre legalábbis néhány téli hónapban. Ezt a szolgáltatást korábban az állam végezte, majd több változás után egy száz százalékos állami tulajdonú részvénytársaság, az Arctia Shipping csinálja. Viszont a „nyári hónapokban”, azaz jégmentes időben a rendkívül drága hajók állnak. Egy időben sikerült őket alkalmazni norvég olajkitermelésnél, majd a válság 2008-ban teljes egészében megszüntette ezt a fajta, a cég eredményességét alapvetően befolyásoló tevékenységet. A Shell megrendelése tehát komoly jelentőséggel bírt a cég számára. Talán nem kell külön érvelni, hogy a többfunkciós jégtörők iránti kereslet relatíve korlátozott a piacon, különösen, ha teszem azt a műkörömhöz vagy más hasonló szolgáltatáshoz viszonyítjuk.

Az arktiszi olajkitermelés azonban viszonylag komoly veszélyeket rejt, nem legkevésbé a mostoha visszonyok miatt. Környezetvédők főként egy lehetséges katasztrófa feneyegetése miatt ellenzik, és közöttük aligha meglepő módon a Greenpeace előkelő helyet foglal el.

Így történt, hogy 2012 márciusában a Greenpeace aktivistái elfoglalták a helsinki kikötőben tartózkodó két jégtörőt (úgy is mint Fennica és Nordica).

Május elsején némiképp határozottabb akció keretében igyekeztek megakadályozni a Nordica indulását, majd még a Balti-tenger különböző pontjain igyekeztek megakadályozni a hajó haladását. És hogy kapcsolódik ehhez Heidi Hautala? Nos, ő régi motoros a finn zöldek között. Olyannyira, hogy ha nem tévedek, a zöldmozgalom egységes szervezeteként 1987-ben létrehozott és később párttá alakuló Zöld Szövetség első elnöke éppen ő volt. 1991-től felváltva volt finn országgyűlési képviselő és az EP tagja, az utóbbi testületbe összesen háromszor választották meg. A jelenleg is hatalmon lévő kormány 2011-es megalakulásakor lemondott strasbourgi mandátumáról és kormánytagként tért haza. A zöldek két miniszteri pozíciót kaptak a kormányalakító tárgyalások eredményeként, a párt jelenlegi elnöke, Ville Niinistö a környezeti ügyek minisztere, míg Hautala a külügyminisztériumba helyezett egyik miniszteri pozíciót foglalhatta el, mégpedig a fejlesztési együttműködés területén. A nem különösebben jelentős, viszont a zöldek szempontjából fontos civil mezővel szoros kapcsolatot fenntartó területet az állami tulajdonú cégek felügyelete egészítette ki a miniszteri portfólióban, és éppen ez okozta Hautala vesztét.

Másfél évvel az esmények után (2013. október 9.) ugyanis az egyik délutáni lap (nehéz magyarul bulvárlapnak hívni ezeket a nagy finn napilapokat, amelyek a közéleti újságírás terén sokat vernek minőségben a szeriőz magyar napilapokra – az állításban maximum icipici túlzás van) azzal vádolta meg az akkor másodnapja Washingtonban tartózkodó minisztert, hogy pozíciójával visszaélve megakadályozta, hogy az Arctia Shipping feljelentést tegyen a Greenpeace aktivistái ellen, egészen pontosan visszavonatta a feljelentést. A média nagy erőkkel ráugrott a „botrányra”, és perceken belül találtak embereket a kormánypártiak közül is meg az ellenzékiek közül is, akik hajlandóak voltak arról beszélni, hogy a miniszternek le kéne modnania. Hautala azt állította Washingtonból, hogy nem utasított senkit, és másnap az időközben másik minisztériumba áthelyezett, akkor még az állami tulajdonú cégek igazgatásáért felelős minisztériumi vezető is azt nyilatkozta, hogy saját haatáskörben járt el. Mindez nem sokat változtatott a sajtó hangvételén, és ráadásul Hautala nyilatkozatai is egy bizonyos sodródást mutattak, míg aztán két nappal később egyenesen Washingtonból megérkezvén be nem mutatta a sajtónak az ügyben keletkezett kommunikációt és bejelentette a lemondását.

Az így világossá vált történetben voltak bájos és kevésbé bájos elemek. Az előbbiek közé sorolnám, ahogy az ügyet intézték. Hautala a Greenpeace hajófoglalása idején éppen Koppenhágában tartózkodott, és az ő személyi asszisztense (értelmezésemben politikai segítő a szigorúan hivatásos közigazgatási személyzet mellett) tájékoztatta a minisztert és az adminisztrációt az akcióról. Ezután a hivatal kért tájékoztatást telefonon az Arctia Shipping vezetésétől, az információk pedig e-mailben mennek tovább a miniszternek és az asszisztenseinek. Az utóbbiak megtárgyalják az esetet, és a miniszter határozott javaslatát, hogy „egyelőre tegyenek le a rendőrségi feljelentésről, és a miniszter alkalmas pillanatban összehozna egy találkozót, ahol egy kávé mellett lehetne a helyzetet a Greenpeace-szel rendezni”, a hivatali titkár közvetíti sms-ben (!!!!) az Arctia Shipping vezetése felé, csupa keresztnévvel, így is aláírva. A kevésbé bájos elem, hogy később a területért felelős minisztériumi vezető szintén sms-ben megfenyegette a cég vezetőit, mondván, ha sokat akadékoskodnak, össze lehet hívni a részvényeseket (ez az állam), és akkor a feljelentést visszavonó döntés mellett rögtön a vezetők visszahívásáról is döntenek. Ez az utóbbi információ volt az egyetlen, ami Hautala sajtótájékoztatóján lemaradt a teljes kommunikációt tartalmazó, az újságíróknak kiosztott anyagból.

És ezzel el is jutottunk a probléma gyökeréhez. Hautala helyzete azért vált tarthatatlanná, hogy folyamatosan jöttek elő új információk, amik új megvilágításba helyezték a mondandóját. Lehet, hogy lassan gyűltek össze neki Washingtonban az információk, és rosszul emlékezett, de kívülről úgy látszott, hogy igyekezett addig palástolni az igazságot, amíg csak lehetett, és az álláspontja a nyilvánosságra kerülő információk fényében folyamatosan változott. Minden általam olvasott utólagos véleménycikk egyetértett abban, hogy Hautala azért kényszerült lemondásra, mert nem sikerült a valóságnak megfelelő képet adnia a tevékenységéről.

Az eljárása ugyanis tartalmilag rendben volt. Kritizálták több irányból, legfőképpen azt a politikai szempontot felvetve, hogy ha korábban úgy nyilatkozott az állami tulajdonú cégek vezetőinek jutalmai kapcsán, hogy nem szólhat bele az állam képviselőjeként operatív kérdésekbe, akkor most miért. Továbbá támadták azzal a feltételezéssel, hogy a Greenpeace iránti szimpátiája vezette és az állam (tehát az állampolgár) érdekeit ebben az esetben egy számára politikailag fontos civil szervezet érdekei mögé sorolta. A tények sokat elvettek a kritika éléből. Kiderült ugyanis, hogy a Greenpeace márciusi hajófoglalásánál a kiszálló rendőrség sem látott okot eljárás megindítására, még a 40 tüntető nevét sem jegyezték fel. Ellenben a májusi akció után, amelyet már lényegesen határozottabbnak dizájnolt a GP, a nyomozás megindult annak rendje és módja szerint, és nem volt szó semmiféle nyomásgyakorlásról a miniszter részéről.

Hautala helyzetét sokban rontotta viszont, hogy nem ez volt az első ilyen afférja a médiával. Magyar szemmel ugyan ez is vicces lesz, de a helyi viszonyok között nagyon kínos ügybe keveredett már korábban is minisztersége idején. Történt ugyanis, hogy az élettársa vitába keveredett a nála felújítást végző vállakozóval, aminek az egyik mellékhatásaként az illető kiszivárogtatta, hogy ugyanakkor Hautala lakásajtaját is kicserélte, sőt, egy alkalommal a felesége ott takarított, de egyikről sem állítottak ki számlát. Márpedig a takarítás után Hautalának kellett volna befizetnie az adót. És persze nevetséges összegekről volt szó, de a szürkegazdaság ellen szót emelő kormány tagja esetében ennek nem sok jelentősége volt. Hautala elmagyarázta, hogy abban a hiedelemben volt, hogy a bejárati ajtó cseréje kifizetés szempontjából része a másik lakás felújítási szerződésének, és a nőn ő segíteni akart, és valójában csak azért kérte meg, hogy egyszer takarítson ki nála, hogy ezzel ellensúlyozza a segítséget, amit nyújtott neki, de kínos módon ez a magyarázat nagyon nehezen állt össze, és mire összeállt, addigra úgy lehetett érzékelni, hogy a miniszter menekül az információk elől és ügyetlen kármentésben van folyamatosan. Egy szó mint száz, másodszor keveredett magyarázkodásba, és elfogyott körülötte a levegő.

Az a furcsa helyzet állt elő, hogy összességében nem maradt kétség afelől, hogy Hautala eljárása tartalmi szempontból korrekt volt és összhangban állt a kormány lefektett programjával és elveivel, miközben nem maradt kétség afelől sem, hogy a második kommunikációs betlit nem lehet túlélni. A zöldek végül a rendkívül népszerű Pekka Haavisto miniszterré emelésével próbálnak a lehető legjobban kijönni a helyzetből (az egyszerű kívülálló nem érti, hogy lesz ebből Haavisto személyére épülő EP-kampány), és Haavisto egyik első dolga volt bedönteni az Arctia Shipping vezetőjét, miután nyilvánosságra került, hogy a cég egyetlen sportegyesületet szponzorál, véletlenül éppen azt, ahol a főnök curlingozik az öregfiúk csapatban. Ezzel a konfliktus szépen le is kerekedett.

Hautala bukását tehát egyrészt a saját ügyetlensége idézte elő, de alapvetően nyilvánvalóan arról van szó, hogy nagyon sok ellentétes érdek metszéspontjára került. Voltak nyilvánvalóan és tisztán gazdasági érdekek. Az arktiszi olajkutatás rentábilitása erősen kérdéses, de sok szereplőnek jó üzlet. Ezek a gazdasági érdekek összefüggenek politikai érdekekkel. Többeknek jól jött, hogy a zöldeken üthettek egyet. A populisták belengethették, hogy a zöldeknek különböző homályos nemzetközi hátterű aktivista szervezetek fontosabbak, mint a nemzeti érdek. Megjelent egy konzervatív EP-képviselő a tévében, és szívhezszólóan előadta, hogy benne is van civil kurázsi, hiszen Bibliákat csempészett a Szovjetunióba fiatal korában, de az önzetlen tevékenység volt, míg a Greenpeace valójában csak azért küldi veszedelembe az aktivistáit, hogy több pénzhez jusson. Meglepő mértékű kritika és inszinuáció hangzott el a nagy múltú zöld szervezet irányába. (Meg is volt az eredménye: a facebook falamon megjelent egy csomó ismerős, aki bejelentette, hogy megemeli a GP-nek fizetett adománya értékét...) Jelen voltak továbbá társadalmi konfliktusok, és ezzel el is jutottunk a beígért pancser puccsig.

Néhány nappal a botrány lecsengése után ugyanis nyilvánosság elé állt az a két ember, akik útjára indították a Hautala lemondásához vezető folyamatot. Nem vicc, a tengerész szakszervezet két nyugdíjas aktivistája állt a hajsza mögött. Elmondásuk szerint munkaadókkal folytatott tárgyalások szünetében, kávézás közben szivárgott ki az információ, és októberben odáig jutottak, hogy elérkezettnek látták az időt az ügy kirobbantására. De nem az volt ám a céljuk, hogy megbuktassák a minisztert, csak ki akartak állni azok mellett a tengerészek mellett, akik a „zöld politika miatt” vesztik el az állásukat, és meg akarták indítani a társadalmi vitát, hogy a Shell – Arctia kapcsolat fennmaradjon. A képet még szebbé varázsolta, hogy a populista és a szociáldemokrata képviselő, akiket az információ a politikai szférából végül elért, versenyt tagadták, hogy ők indították volna el végül a folyamatot a nyilvánosság előtt. És különösen szépen mutatja ez azt a társadalmi tényt, hogy a populisták támogatói között pont ugyanazok az elégedetlen munkások vannak („a globalizáció vesztesei”), akik után a szocdemek inkább csak vágyakoznak már.

Na de milyen tanulságai vannak a történetnek a pusztáról nézve?

Szerintem elsőre is látszik, hogy Magyarországon így nem lehet minisztert buktatni, mert nincsenek meg a feltételei. Először is, Finnországban az államigazgatásban keletkezett dokumentumok azzal a pillanattal nyilvánosak, ahogy a tisztviselő megnyomja az entert. Magyarországon sose derülne ki, hogy egy minisztériumi tanácsadó milyen tartalmú sms-t kinek küldött el. Az állami cég vezetőjének eszébe sem jutna meghazudtolni a minisztert, hacsak ezzel nincs valami határozott politikai célja. És végén még mindig el lehetne játszani, hogy a baráti média a segítségre siet.

Itt viszont éppen az az elgondolkodtató oldala a történetnek, hogy a média vért szagolt, és innentől kezdve osztatlanul esett neki Hautalának. Hajsza zajlott a szó legvadabb értelmében. Számomra az ügy legfőbb tanulsága az volt, hogy a sajtó nem azt tekintette feladatának, hogy minél pontosabb háttérinformációt adjon ahhoz, hogy az ügy érdeme a lehető legbiztosabban megítélhető legyen, hanem végigvitték azt, hogy a politikus ne hazudhasson. És itt az, hogy a politikusnak egyébként tartalmilag igaza volt, az teljesen másodlagos volt.

És ha már tanulságok, érdemes elgondolkodni azon, hogy a politikus által elkövetett vétségek volumene nevetségesen apró volt a magyar valóság szempontjából nézve. Könyörgök, egyszeri takarítás számla nélkül? Na de ilyen a valódi transzparencia, és ezek a következményei. Nehéz megmondani, hogy a Greenpeace végülis hogy jött ki ebből a történetből, a finn GP képviselője nagyon jól szerepelt egy ellenséges környezetben a közszolgálati tévé esti műsorában, és alig hiszem, hogy miközben a szervezet aktivistái abszurd vádakkal néznek szembe egy orosz börtönben, komolyan vehetően lehet érvelni a szervezet tevékenysége ellen azzal, hogy önös érdekek vezérlik.

A finn köztársasági elnök-választás február 5-i második fordulójában Sauli Niinistö a szavazatok közel 63%-val győzött. A jobbközép Nemzeti Koalíció jelöltje immár hat éve vezette nagy fölénnyel a közvélemény kutatásokat, és ez az előny a választás közeledtével sem akart csökkenésre fordulni. Ebben az értelemben minden idők legérdektelenebb választási küzdelme zajlott. A konkrét események és eredmények azonban felborították az előzetes forgatókönyveket.

Sokan tartottak a „bázisfinneket” vezető Timo Soini sikerétől. A nemzetközi sajtóban rendszerint „igazi finnekként” megjelenő populisták a tavalyi országos választáson egy csapásra a nagy pártok közé emelkedtek, ráadásul a finn vidéket hagyományosan uraló Centrumpárt támogatását olyan mértékben megcsapolva, hogy az lényegében a középpártok közé szorult vissza. Az aggódók szerint a közvetlen elnökválasztás a karizmatikusnak tartott Soini számára lett volna kedvező. Mindezek ellenére az eleve vesztésre ítéltek csatáját a második fordulóba jutásért a 8-9%-os támogatottságú zöld párt jelöltje, Pekka Haavisto nyerte, mégpedig a betliző Soini helyett a centrumpárti Paavo Väyrynen előtt. A közszolgálati csatorna hivatalos választási szakértője úgy értelmezte a második forduló eredményét, hogy Haavistot háttere – volt polgári szolgálatos, egynemű házastársi kapcsolatban él, ráadásul nem tagja az egyháznak – akadályozta meg abban, hogy jobban megközelítse, vagy akár megverje Niinistöt. Eközben a szociáldemokraták úgy vesztették el a köztársasági elnöki pozíciót több mint harminc év után, hogy a jelöltjük az ötödik helyen végzett.

Niinistö nyomasztó előnye nyilvánvalóan már a jelöltállítás pillanatában nehézséget jelentett a rivális pártok számára. Elemzői várakozások szerint a többi jelölt megjelenésének észrevehetően apasztania kellett volna az utcahosszal vezető jobboldali jelölt támogatottságát, ez azonban nem, vagy legalábbis a vártnál kisebb mértékben történt meg. A közvetlen köztársasági elnök-választás már korábban is igazolta, a pártok támogatottsága nem feltétlenül tükröződik az eredményben (gondoljunk csak a svéd kisebbségi Elisabeth Rehnre, aki 1994-ben bejutott a második fordulóba, és ott megszerezte a szavazatok 46%-át), és most egy olyan helyzet állt elő, ahol a kis és nagy pártok jelöltjei fej-fej mellett haladtak az utolsó hétig.

A kampány a végtelenségig egyszerűsített üzenetek és a nagy rendszerességgel tartott televíziós viták ellenére az átlagpolgár számára alighanem unalmas volt. A kampánystábok is zavarban lehettek, mert a felmérések szerint a nép nem reagált semmire. Ennek következtében részben a burleszk-szerű elemek maradnak meg az utókor számára. Ezek közül mindenképpen kiemelendő Väyrynen, akinek kampánya az öniróniára (!) épült.

A kampánycsapatok nehézségei részben egy paradoxonra vezethetők vissza. Miközben Finnország (1994-ben) áttért a közvetlen választásra – korábban elektorok választottak -, az elnök jogosítványait több hullámban megnyesték. A hagyományos finn közjogi rendszert – különösen a negyedszázados Kekkonen-korszak miatt – sokszor félprezidenciális rendszerként jellemezték. A Kekkonent követő Mauno Koivisto kezdett el a parlamentarizmushoz való visszatérésről beszélni, és ő már nem élt azonos mértékben az elnöki pozíció nyújtotta lehetőségekkel. Apróbb változtatások után a 2000-ben elfogadott, a korábbi alkotmány erejű törvényeket felváltó egységes alkotmány szentesítette a politikai rendszerben lényegében végbement változást, és ugyan az elnök továbbra is „vezeti a külpolitikát a kormánnyal egyetértésben”, az elnöki jogosítványok inkább formálisnak tekinthetők és tovább szűkülnek a közeljövőben. Ennek következtében a hosszú kampány alatt olyan politikai kérdésekről kérdezték a jelölteket, amelyekre nézve elnökként szinte semmilyen befolyással nem bírnának. Bár az EU kurrens problémái rendszerint előjöttek a viták során, sőt, a legélesebb ellentéteket az erre vonatkozó kérdésekkel lehetett megmutatni a jelöltek között, valójában a megjelenített véleményeknek alig van relevanciájuk a finn EU-politika szempontjából.

Figyelemre érdemes kezdeményezése volt a kampányidőszaknak az „ifjúsági választás”, amit egy civil szervezet hívott létre, és több tízezer iskolás részvételével érdekes információkat közöl a következő években választókorúvá érő korosztályok preferenciáiról. Meglepő vagy nem, a fiatalok szavazatai kis híján egybeestek a valós választás eredményeivel. Kérdés, hogy ez a generációs kérdéssel kapcsolatban áll-e vagy sem, de a második fordulóba az a két jelölt jutott, akik hitelesen használták a közösségi oldalakat a kampányban. Haavisto azzal emelkedett ki a többi jelölt közül, hogy versenyre tudott kelni Niinistövel a facebook-oldalukat lájkolók számában. Ráadásul Haavisto kampányához a pénzt nagyrészt a közösségi oldalon adták össze. Összességében úgy látszik, két eredményes módja volt a kampányolásnak, a választókkal való informális személyes találkozások sokasága, és a közösségi oldalakon végzett kampány.

Az első forduló és a megelőző kampány értelmezésének egyik fontos eleme mindenesetre, hogy Soini és Väyrynen eredménye felfogható a hagyományos populizmus és – mondjuk így – az újpopulizmus összecsapásaként, amelyből az előbbi került ki győztesen. Ha ez így van, Soini pártjának tavalyi sikere nem a politikai irracionalizmus és az intolerancia reneszánszával, hanem a Centrumpárt vidéki támogatóinak protesztjével magyarázható. Ebben az interpretációban a párt városi liberális vezetése iránti elégedetlenségét fejezte ki így a hagyományos tábor. A populizmus két verziója közötti különbséget jól fejezte ki a jelenet, amikor Väyrynen őszinte elképedéssel magyarázta, hogy a rasszista előítélet már micsoda döbbenetes dolog.

Pártoktól függetlenül létezett elsősorban a városi képzettebb választók körében egyfajta remény, hogy az elnökválasztás a parlamenti választás második fordulója lesz, ahol Finnország bebizonyítja, hogy továbbra is a nyitottság és a tolerancia jellemzi, és ezzel lerázza magáról azt az árnyékot, amit a bázisfinnek előretörése vetett a nemzetközi megítélésre. Alighanem ezekre a várakozásokra – valamint a Rehn-jelenség emlékére – próbált apellálni a svéd kisebbségi jelölt, Eva Biaudet. Az előző elnökválasztásokon egyértelműen úgy látszott, a női jelöltnek előnye volt a férfival szemben, ebben az évben ennek semmi jele sem volt. Ráadásul Biaudet ismeretlen volt a nagyközönség előtt, némiképp körülményesen fogalmazott finnül, és ez nem vált előnyére a tévévitákban, ahol a jelölteknek egy-egy jól sikerült mondat jutott esténként. Bár a jelöltek mögött álló pártok erősen különböző támogatottsággal bírnak, a viták túlnyomó többségén mind a nyolc jelölt részt vett, a média ebből a szempontból nagyon következetes volt.

A választási eredmények több kérdést felvetnek. A szociáldemokraták évek óta gyengélkednek, a kérdés az, hogy a jelenség magyarázata a szociáldemokrácia összeurópai képtelenségére vezethető-e vissza annak vonatkozásában, hogy választ tudjon adni a jóléti állam válságára, vagy inkább a helyi szerkezetek kifáradására. A szociáldemokrata jelölt döbbenetes eredménytelensége vajon a párt további eróziójáról szól, vagy egyszerűen Lipponen korábbi pozíciója az Északi Áramlat lobbistájaként olyan tehertétel volt, amellyel nem lehetett megbirkózni? Niinistö hat évvel korábban azért pozícionálta magát a munkásság „elnökeként”, mert attól tartott, hogy jobboldali jelölt nem tud Finnországban elnökválasztást nyerni. Ebben az évben a két egyértelműen baloldalinak számító párt jelöltjei összesen kaptak tizenkét százalékot.

Bár régóta beszéd tárgya, hogy a hagyományos baloldal-jobboldal felosztás idejét múlta, és a második fordulóban valóban lényegében két liberális jelöltből lehetett választani, a választás egészét tekintve egyfajta polarizáció mégis kézzelfoghatóan megjelent. Bármily jelentős is Niinistö sikere, vagy az a tény, hogy komoly eredményt ért el a szociáldemokrata szavazók körében, a szenzáció a „Haavisto-jelenség”. Pekka Haavisto második fordulós eredménye ugyan a leggyengébb a közvetlen választások történetében, de így is ötszöröse a párt parlamenti választáson begyűjtött szavazatainak. A szexuális kisebbségek ugyan összehasonlíthatatlanul toleránsabb környezetben élnek Finnországban, mint ami Kelet-Közép-Európában felmerül, Haavisto házastársának megjelenése a kampányban valószínűleg problémát okozott a tradicionalistáknak. Bár ez magánbeszélgetésekben fontos téma volt, negatív kampányban szinte nem jelent meg. Az ellenjelölt és stábja végig igyekezett elkerülni azt a hibát, hogy erre ráerősítsen. Még Soini is meglebegtette, hogy a második fordulóban Haavistot támogatná. Talán épp ezért érezhették egyes vidéki, konzervatív-vallásos szavazók, hogy nem volt jelöltjük (ha nem a nagy hideg miatt maradt alacsony a részvétel a második fordulóban, akkor emiatt). A fő kérdés az elnökválasztás után egyrészt az, hogy ki tudja megszólítani őket, másrészt pedig az, hogy a Haavisto-jelenség megágyaz-e a Zöldek felemelkedésének a liberális értékválasztású szavazók első számú preferenciájaként.

Ma leesett az alábbi cikk a Helsingin Sanomatban (hevenyészett fordítás). Szerintem a legkeményebb szöveg, ami eddig elhangzott, de még pár koki és saller, és lehet emelni a tétet.

A magyar fejlemények az EU-ban is aggodalmat keltenek, mondja Erkki Tuomioja külügyminiszter. Az EU-kabinetekben sokat beszélgettek erről, és az egyes országok médiájában a kritika hangjai magasra csaptak az utóbbi napokban.

„Most egyértelmű válasz van kialakulóban”, mondja Tuomioja.

Ő is aggódik a magyar helyzet miatt.

„Ha egy ilyen ország ilyen alkotmánnyal kérné felvételét az EU-ba, nem lehetne felvenni a tagok közé.”

Tuomioja szerint az év fordulóján életbe lépett magyar alaptörvény aggasztó módon (kb. alarming - w.á.) megváltoztatja a társadalom hatalmi viszonyait.

A központi bankban a politikusok hatalma megnövekszik. A jogrendben a főügyész kiterjedt jogokat kap. Az új háromszemélyes költségvetési bizottság a későbbi kormányok költségvetéseit is elfogadhatja vagy elvetheti, sorolja Tuomioja.

A komolyabb tisztségekbe tisztán politikai alapon lehet kinevezni embereket.

Az Európai Biztosság dolga, hogy felszólaljon (kb. felmorduljon – ford.), ha a demokrácia veszélyben forog valamelyik tagországban, mondja Tuomioja. A Bizottság ezt még nem tette meg, de egyes biztosok már kifejezték aggodalmukat.

A francia külügyminiszter Alain Juppé is felszólította a Bizottságot, hogy viseljen gondot arra, a demokrácia megvalósul Magyarországon. Az amerikai külügyminiszter Hillary Clinton már december végén levelet írt Magyarországra.

Nem világos, hogyan tudná a Bizottság megrángatni Magyarországot (szó szerint hajrángatást adni neki, ez bizony a koki – ford.). Hiányoznak az egyértelmű precedensek, mondja Tuomioja.

Legalábbis elsőként „politikailag” kell reagálni, vagyis kijelenteni, hogy Magyarország nem a jó úton halad.

Az esetleges szankciók később jöhetnek.

Az út végén az vár ránk, hogy ha egy tagállam megsérti a demokrácia központi elveit, akkor fent lehet-e tartani a tagságát.

Ennél kevésbé súlyos lépés az EU-támogatások befagyasztása.

Magyarország gazdasági nehézségekkel küzd, és támogató hitelekről folytatott tárgyalásokat az ősszel az IMF-fel és az EU-val. A tárgyalások megszakadtak az új központi banki törvény miatt.

A döntéshozatalt megnehezíti, hogy a politikusoknak rossz emlékei vannak Ausztria helyretételével kapcsolatosan. A jobboldali populista szabadságpárt FPÖ 1999 nyert választásokat. Ausztria ellen széles politikai bojkott alá helyezték, de nem segített.

A névügyben tehát a lényeges elem a tartalom, és ehhez kapcsolódik a bajom az olvasott hírekkel, itt-ott állandó díszítő jelzőként jelenik meg a "nacionalista", ami nem tűnik kimondottan szabatosnak ebben a környezetben. Tehát röviden, szerintem a bázisfinneket (innentől PS) belemosni az európai szélsőjobba tévedés, mert (egyelőre) más minőség. Vannak, akik sírnak a finn demokrácia végén, de szerintem ez tévedés. Viszont afelől semmi kétségem, hogy annak a finn pártrendszernek és politikai kultúrának, amit eddig ismertünk, jó eséllyel vége.